Az nem kifejezés, hogy próbára teszi a nézőt… – Ugye boldog vagy? (2019)

Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!

„Utálom a melankolikus lányokat. Minden melankolikus lány így van ezzel. Azon tűnődnek: Hogyan lettem az, ami sosem akartam lenni? Holott a válasz egyszerű. Hisz nézz csak rám! Szerinted ilyen külsővel válhat bármi mássá az ember? A melankolikus lányokat nem lehet sajnálni, mert ők sem sajnálják magukat. Látod? Ez a probléma. Például, ha ez egy film lenne, már elvesztettük volna mindazokat, akik azonosulni akarnak a főhőssel. Egy filmben mindig történnie kell valaminek. A melankolikus lányokkal sosem történik semmi” – mondja a játékidő kezdetén a teátrális pózba merevedett, műszőrméje alatt semmit sem viselő, egykedvűen cigarettázó melankolikus lány. Aztán persze, jó sok minden történik vele: a jógastúdióból a művészeti galériába megy, majd a pszichológushoz, onnan pedig egyik-másik-harmadik-negyedik-sokadik idegen ágyába. Merthogy épp nincs hol aludnia. És ha ez nem lenne elég, még a készülő – és nagy sikert ígérő – regénye írásában is megakadt: nem jut tovább a második fejezet első mondatánál.

Adott tehát egy fiatal lány, akiről első ránézésre megállapítható: nemcsak a regényírásban, de az életben is elakadt, s olybá tűnik, hiába keresi, nem találja a helyét. Épp, ahogy sok más fiatal lány a mai világban… E ponton meg kell említenem, hogy a kritika –, ha nem is egybehangzóan, de – a mai huszonéves nők egzisztenciális válságának kiáltványaként tekint az Ugye boldog vagy? (Das melancholische Mädchen, 2019) című filmre. Jogosan!

Susanne Heinrich piszkosul ráérzett a modern társadalom fiatal nőinek érzéseire, kétségeire, és olyan játékossággal rejtette el filmjében a kőkemény társadalomkritikát, hogy azt tanítani kellene.

Posztmodern film – olvashatjuk szinte elsőként, ha rákeresünk az Ugye boldog vagy?-ra. De mit is jelent ez? Nos, tulajdonképpen azt, hogy nincs története, nincs összefüggő, valahonnan valahová tartó cselekménye, sőt a „valahonnan” és a „valahová” kategóriák se léteznek benne. Mindezek mellett a tanulságot s a jellemfejlődést is nagyítóval kell keresnünk az alkotásban – és a helyzet az, hogy ha azzal keressük, akkor se találjuk meg. Tizenöt performansz-szerű epizód adja ki a 80 perces játékidőt, amelyeket a melankolikus lány személye köt össze – s amelyeknek nem csak a címe ironikus-cinikus.

Susanne Heinrich mintha csak fogta volna a jelen társadalmunkban a figyelem középpontjában levő, vagy úgy is mondhatnám, divatos témákat és egy mixerben jól összerázta volna őket maró iróniával, hogy aztán a vászonra borítva valami olyasmit kapjunk, ami egyszerre fájóan ismerős és szórakoztatóan szürreális. E mondatból jól kitűnik: erre a filmre igazán nehéz címkéket ragasztani. Vagy inkább felesleges. Posztmodern, provokatív, nézőt próbáló, ironikus, cinikus, szürreális, szórakoztató, abszurd, giccses – és még sorolhatnám… De hiába, mert egyszerűen képtelenség szavakkal, címkékkel visszaadni, milyen különleges, milyen mély és milyen fontos is ez az alkotás. Talán a legjobban úgy tudom érzékeltetni, ha felidézem azon jelenetét, amelyben a melankolikus lány érzelemmentesen azt mondja a férfinak, aki a nyugodtságát dicséri, hogy „pedig háború dúl bennem”. És nem ez a film egyetlen beszédes jelenete.

Az Ugye boldog vagy? valóban próbára teszi a nézőt, ám nemcsak nehezen nézhető és emészthető, de nehezen felejthető is. Tényleg! Én szerintem sosem felejtem el Marie Rathscheck eszköztelen színészi játékát és a csontomig hatoló, provokáló tekintetét, Agnesh Pakozdi pasztelles, élettelen babaház-világot teremtő képeit, s azokat a mondatokat, amelyeket hallgatva úgy éreztem: a film legbelül pont olyan dühös, mint a főhősnője. S mint oly’ sokan a mai világban, akik egyszerűen csak nem mutatják…

Látni kell, mert hiába nézőt próbáló, nagyon is fontos film.

Az Ugye boldog vagy? az HBO GO-n látható.