„Sose hagyja, hogy az ár elhomályosítsa az értéket” – fogalmazza meg A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy, 2019) egyik szereplője egy festmény előtt állva. Nyilvánvaló, hogy mondatában a pénzre utal, a film azonban idővel teljesen egyértelművé teszi: az a bizonyos „ár” nem csak pénzben mérhető… Giuseppe Capotondi rendező többrétegű, intelligens thrillere a művészet világába vezet minket, s többek között arra is rámutat, milyen sok erőt, igazságot és milyen óriási veszélyeket rejthet magában egyetlen üres vászon.
A játékidő kezdetén szinte rögtön feltűnik Claes Bang, vagyis A négyzet (The Square, 2017) című film sikeres múzeumigazgatója. Bár itt nem múzeumigazgató, hanem műkritikus – aki látszólag jobb időket is megélt már –, a párhuzam akaratlanul, önmagától is meghúzódik, így az ember egyből a Ruben Östlund által igen magasra tett léchez kezdi mérni Giuseppe Capotondi alkotását. A nyitány pedig könnyedén megugorja ezt a lécet!
Fotó: imdb.com
James Figueras egy turistacsoportnak tart előadást a műkritikáról, pontosabban a műkritikus hatalmáról. „Nézzék meg ezt a képet. Mit éreznek? Közönyt. Eltaláltam?” – mondja, majd a kivetített festmény felé fordulva a koncentrációs táborba hurcolt alkotó szenvedéseiről kezd beszélni, s szépen lassan értéket ad annak a képnek, amely „önmagában állva” csupán csak közönyt váltott ki a közönségből. Majd, mikorra már mindenki beleszeretett a műbe, és akar róla egy másolatot, bedobja az igazságot: „valójában én festettem”. E jelenetsor tökéletes alaphangot ad a filmnek, s arra készteti a nézőt, hogy fenntartásokkal kezelje a – nyilvánvalóan cseppet sem feddhetetlen – főhősét, aki kapásból hazugsággal indít…
Aztán jön a bonyodalom! Az említett előadás végén James megismerkedik egy Berenice nevű, titokzatos és különleges fiatal nővel, akit előbb az ágyába, majd a tehetős, nagyhatalmú műgyűjtő, Joseph Cassidy birtokára visz magával. James úgy érzi, végre sínre kerülhet az élete, ám hamar rájön: a műgyűjtő ajánlata nem azért visszautasíthatatlan, mert dús haszonnal kecsegtet, hanem azért, mert ha nem teljesíti a kívánságát, a karrierje és vele az egész élete kisiklik. De mi ez az ajánlat? Nos, Joseph Cassidy birtoka mellett tölti idejét a világhírű posztmodern festő, Jerome Debney, akit mindig is titokzatosság lengett körül, s akinek alkotásait ötven éve nem látta senki, tehát akár egy is felbecsülhetetlen értékkel bírhat közülük. A műgyűjtő pedig akar egy Debneyt. És mivel tisztességesen esélye sincs hozzájutni, lopásra kéri, de inkább utasítja Jamest. Ő pedig mindent, mindent megtesz, hogy teljesítse a megbízást.
Fotó: imdb.com
Giuseppe Capotondi 2009-es, La doppia ora című első filmjével hatalmas sikert aratott: rögtön Velencében mutatkozott be, és elnyerte a legtehetségesebb fiatal rendezőnek járó díjat. Ezt követően a sorozatok felé fordult, ám szerencsénkre tíz év után újabb nagyjátékfilmmel jelentkezett. Egész pontosan egy újabb thrillerrel, amellyel ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy profi – mind a történetmesélés, mind a feszültségkeltés terén.
A hazugság színe (eredeti címén The Burnt Orange Heresy) Charles Willeford 1971-es The Burnt Orange Heresy, vagyis Narancsvörös eretnekség című regényének adaptációja; és meg kell, hogy mondjam: ez a hetvenes években íródott bűnügyi történet tökéletesen működik 2020-ban, nagyvásznon is. Méghozzá azért, mert olyan kérdésekkel foglalkozik és olyan félelmeket hoz ki a sötétből a fényre, amelyek nagyon is élők és érvényesek a mai modern világban.
Kié a művészeti alkotás? Ki dönti, ki döntheti el, mennyit ér egy mű? Mit látunk valójában, ha a vászonra pillantunk? Ki mondja, ki mondhatja meg, mit kell látnunk? Mekkora értéke van az igazságnak? Mi történik, ha csak a hazugság marad? És mi történik akkor, ha értelmet keresünk ott, ahol nincsen? Számos kérdés tapossa egymás sarkát A hazugság színében, amelynek alkotója mintha túl sokat akarna mondani, de hogy őszinte legyek: ezzel semmi baj nincs, mivel sikerül is neki.
Fotó: imdb.com
Giuseppe Capotondi komótos tempóval halad a művészetről elmélkedő, szimbólumokkal és megfejtésre váró mondatokkal felruházott művészfilmtől az emberi lélek sötét mélyére vezető, igazán borzongató thriller felé, s ezt nemcsak kiválóan felépített narratívával és karakterekkel teszi, hanem elképesztően hatásos zenei és lélegzetelállítóan festői képi világgal is.
James és Berenice, s az őket alakító Claes Bang és Elizabeth Debicki között minden pillanatban vibrál a levegő, a legnagyobb erővel mégis a titokzatos festőt életre keltő Donald Sutherland szippant be minket a filmbe, amelynek képei és zenéi egyszerre tárják elénk a világ természettől fogva adott, valóban festői tisztaságát és az ember lelkének olykor kapzsisággal, hazugsággal árnyékolt sötétjét.
Mit látunk valójában, ha a vászonra pillantunk? – merül fel bennem újra a kérdés, talán a film egyik legfontosabb kérdése, amelyre egyebek mellett azt a választ is adhatjuk: saját magunkat. És meglehet, hogy Giuseppe Capotondi éppen ezt a választ sugallja nekünk, azt remélve, hogy alaposan megnézzük magunkat.
Látni kell, mert A négyzet és a Hiteles másolat (Copie Conforme, 2010) című remekműveket is megidéző alkotás, amely a művészet kontextusában tulajdonképpen az emberről elmélkedik.
A hazugság színe július 30-ától látható a mozikban az ADS Service Kft. forgalmazásában.
Kapcsolódó cikkeim:
Szólj hozzá elsőként