Avagy egy rovat azoknak, akiket érdekel a személyes véleményem olyan kérdésekben, melyekben a film és a való élet összefonódik. Persze, ez nem amolyan Eszter megmondja a tutit. Sokkal inkább elmélkedem – olykor magam, olykor pedig szakértők segítségével. És a ti véleményeteket is várom!
Milyen az igaz szerelem? Ha elveszítjük a társunkat, mekkora áldozatot vagyunk képesek hozni azért, hogy visszakaphassuk? Többek között erre a két kérdésre ad sajátos választ Fliegauf Bence 2010-es filmje, az Eva Green és Matt Smith főszereplésével készült Womb – Méh, amelynek fókuszában a szerelem mellett a klónozás áll. Ha e két szót egymás mellé tesszük, máris sejthető, hogy a filmben számos dilemma felmerül – Faluhelyi Krisztiánnal sorra vesszük ezeket. Tartsatok velünk!
Az elmúlt napokban elözönlötték az internetet a „mit vegyek fel a szilveszteri buliba?” témájú cikkek, amelyek engem nem érintettek túl mélyen, mivel én játszósban (vagy pizsamában; még nem döntöttem) töltöm 31-e éjszakáját. Ezzel pedig bizonyára nem vagyok egyedül; ezért mindazoknak, akik – hozzám hasonlóan – otthon köszöntik az újévet, összegyűjtöttem néhányat a kedvenc filmzenéim és betétdalaim közül. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!
Legutóbb egy igazán nehezen befogadható és emészthető alkotásról meséltünk nektek, ezért most úgy éreztük, különösen, hogy karácsony van: itt az ideje, hogy jöjjön egy kis könnyedség és humor. Faluhelyi Krisztiánnal egy olyan fekete komédiát választottunk vizsgálatunk tárgyául, amelyet érdemes nagyító alá helyezni. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A vendégeket!
December utolsó heteiben – vagy inkább az egész hónapban – mindent eláraszt a karácsonyi hangulat. Fények, dekorációs kellékek, zenék és filmek harsogják: itt a karácsony, a szeretet ünnepe! Vannak, akik imádják ezt (például én), ám vannak olyanok is, akik egy idő után a hátuk közepére sem kívánják a karácsonyfa alakú mécseseket, a Jingle Bellst és sok egyéb mellett a Reszkessetek, betörőket! Nekik készült ez a szubjektív lista. Romantikus filmek szerepelnek rajta; bár inkább szépek, meghatók és őszinték, s szerintem remekül passzolnak az ünnep meghittségéhez.
Tudom, már említettem (párszor), de azért elmondom ismét: tavaly úgy döntöttem, hogy felfedezem a főváros filmklubjait, s felhívom az emberek figyelmét a mozizás azon formájára, amely esetén a film nem a stáblistával, hanem kiadós beszélgetéssel ér véget. És hogy őszinte legyek, hiába jártam – már-már kötelező jelleggel – rendszeresen filmklubba az egyetemi éveim alatt, valójában kezdőként cseppentem bele Budapest pezsgő klubéletébe. Ezért az emlékeimet „lapozgatva” úgy döntöttem, így év végén nem egy adott filmklubot ajánlok nektek, hanem készítek egy útmutatót. Hogy jövőre már ne csak (rendszeres) moziba, hanem filmklubba járók is legyetek.
Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!
A 2017-es év márciusában még nem számítottam kimondottan gyakorlott filmklubba járónak – lévén januárban csaptam fel filmklubos kalandornak –, így tulajdonképpen csak abban voltam biztos, hogy különleges élményben lesz részem, akárhova is megyek; és persze, hogy mindig máshova megyek. Aztán márciusban ellátogattam a Cortex pszicho/film/klub egyik estjére, amelyen három, a hetedik sor második székén töltött óra után eldöntöttem: ide visszajövök. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy nem látogatóként, hanem a vetítést követő beszélgetés résztvevőjeként térek vissza… De így történt, szóval most már nemcsak kalandorként, hanem a vászon előtt ülő beszélgetőpartnerként is mondhatom: ha filmklubba akartok járni, de még nem tudjátok, hova, ide menjetek!
Valamikor 2017-ben úgy döntöttem, útjára indítom a Jöjjön divatba a filmklub! című cikksorozatom, azzal a céllal, hogy népszerűbbé tegyem a filmklubba járást és a fővárosi filmklubokat. Minden hónapban elmentem hát egy filmklubba, majd megírtam, hogy éreztem magam a közönség soraiban ülve. Az egyik legkülönlegesebb estét a Szubjektív Kamera Filmklubban töltöttem, ahonnan egyszerűen nem akartam hazajönni, és ahol nem jegyzeteltem, hanem beszélgettem. Ebben a filmklubban a filmet szinte terápiás eszközként használja a két házigazda: Mészáros Eli művészetterápiás foglalkoztató, kommunikációs és konfliktuskezelési tréner, valamint Forgon Miklós kommunikációs szakember. Velük beszélgettem: elsősorban arról, tényleg lehet-e terápiás eszközként használni a filmet.
Azt ígértem, hogy az Ahogy én gondolom… című rovatban nem kizárólag a filmekkel foglalkozom, hanem azzal is, milyen párhuzamok húzhatók a filmművészet és a valóság között. A filmek nagy része ugyanis a valóságból merít ihletet, és a valóság elé tart – olykor igencsak görbe – tükröt. A filmkészítők sokszor a társadalmi problémákról, az emberiség éppen aktuális helyzetéről mondanak véleményt, adott esetben inkább ítéletet – az üzenetüket azonban néha csak akkor érthetjük meg, ha igazán mély analízisnek vetjük alá a megtekintett művet. Egykori egyetemi tanárommal és barátommal, Faluhelyi Krisztiánnal pontosan erre vállalkozunk. Vizsgálatunk tárgya minden alkalommal egy szerzői film lesz, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A négyzetet!
Mikor elindul egy oldal, pláne egy (egy)személyes, a készítője pont olyan bizonytalan, mint az, aki elkezdi látogatni. Nem tudja, mire számítson, ez pedig kétségkívül félelmetes érzés. Éppen ezen érzés miatt döntöttem úgy, hogy nemcsak egy szimpla – rövid és az oldallal való célomat nagyvonalakban ismertető – bemutatkozó szöveget írok nektek, hanem egy nagyobb lélegzetvételűt is. Hogy tudjátok, mire is számítsatok tőlem (a sok közbeékelés, kettőspont és zárójel mellett). Én pedig azt remélem, hogy velem tartotok; ez lesz életem egyik legizgalmasabb kalandja!