Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Amikor beültem a moziba, megbeszéltem a szívem mélyén élő gyermekkel, hogy „mi bizony nem fogjuk szeretni ezt az animációs filmet; kritikus szemmel nézzük és keressük a hibákat”. Aztán valahol a tizenötödik perc környékén – akárcsak a többi, teremben ülő gyerek – menthetetlenül beleszerettem. Tulajdonképpen nem is nagyon történhetett volna másként… Ez A Grincs (The Grinch, 2018) ugyanis rettentően szeretnivaló. Pontosabban: cseppet sem rettentő, csakis szeretnivaló.
Az adventi időszakban minden évben újranézem a 24 kedvenc karácsonyi filmem, köztük a Bill Murray főszereplésével készült Szellemes karácsonyt (Scrooged, 1988), amelyről 2014 óta azonnal eszembe jut: a St. Vincentet is meg kellene nézni! E kijelentésemmel gondolom, sokan nem értenek egyet. Hogy miért? Mert a St. Vincent (2014) az a film, amelyet vagy csak szeretni, vagy csak utálni lehet. És bizony, legalább annyian utálják, mint amennyien odavannak érte. Azért illik bevallanom, hogy én valahol a két véglet között lebegek, ám hibái ellenére is kedvelem ezt a filmet.
Ha van film, amelyet az én Y-nak nevezett generációm igazán a magáénak érezhet, akkor az Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, 2014-es munkája. Mikor és hogyan (ez a keményebb dió) kell felnőtté válni? – teszi fel sok másik mellett ezt a kérdést is a VAN, amelynek ereje javarészt abban rejlik, hogy Reisz Gábor remekül tud kérdezni. Pontosabban: a zsigereiben érzi, melyek az érvényes kérdések. Ennek ékes bizonyítéka legújabb, Rossz versek című filmje is, amelynek megtekintése után sokan húzzák majd a szájukat, hogy „ezt már láttuk”, én azonban képtelen vagyok elégedetlenkedni. Én ugyanis imádom.
Miután figyelmetekbe ajánlottam a Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmet, természetesen én is újranéztem, majd elkezdtem gondolkozni azon, vajon találok-e hozzá foghatót a kétezres években. És – bár azért nem lehet egymás mellé tenni a kettőt – találtam! Méghozzá a francia író-rendező, François Ozon A házban (Dans la maison, 2012) című filmjét, amely – akárcsak Alain Resnais műve – a képzelet labirintus-szerű világába kalauzol minket, eközben pedig számos kérdést vet fel. Többek között a műalkotásról és annak befogadásáról, mások megfigyeléséről, valamint az irodalom (és az írás) természetéről.
Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül… – szokta feltenni a kérdést egy barátom, én pedig mindig igyekszem magyarázkodni, kerülve a nyilvánvaló anyagi haszon témakörét. Mostantól viszont nem kell ezt tennem; elég lesz megmutatnom neki Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét és annyit mondanom: ezért. A horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusa a lehető legjobb kézbe került, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elkészült az év horrorja.
Most már vagy tíz perce ülök itt és próbálom kitalálni, milyen első mondat passzolna a legjobban az év minden bizonnyal legzseniálisabb (magyar) filmjéhez. Ettől persze, borzasztó bűntudatom van, hiszen sokaknak nemhogy tíz, még fél perc sem adódik elmélkedésre. Vagy mondjuk levegővételre. Vagy arra, hogy megmentsék a házasságukat. Vagy bármire. Róluk szól Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje, az Egy nap (2018), amelyhez talán ez az első mondat illik leginkább: ezt szebben, őszintébben és méltóbban nem lehet.
Ujj Mészáros Károly a Liza, a rókatündér (2015) című filmjével egy életre belopta magát a szívembe. Jól meg is lepett, mikor szárnyra kelt a hír, hogy vérfagyasztó, kőkemény thrillerrel jelentkezik. A Liza, a rókatündér ugyanis az első percétől az utolsóig aranyos volt, amit azért egyáltalán nem várhatunk el egy thrillertől. Én személy szerint viszont elvártam valamit: hogy – akárcsak a Liza – szinte minden elemében tökéletes legyen. És az X – A rendszerből törölve az is, az első percétől az utolsóig.
A valaha élt emberek szellemei figyelnek minket, itt maradottakat, „örökösen remélve, hogy az élők megtanulják félretenni a haragot, a bánatot, a keserűséget és a megbánást. Ezek a szellemek arra vágynak, hogy az emberek emlékezzenek rá, hogy még a leggyötrelmesebb élet is olyan nagyon csodálatos” – valahogy így hangzik Mary Alice monológja a Született feleségek záró epizódjának végén, amelyet egyáltalán nem lenne muszáj idéznem a Maudie (2016) kapcsán. Csakhogy nekem ez a pár mondat jutott eszembe, miután megnéztem a filmet, közben pedig arra gondoltam: ha valaki, hát Maud Lewis festőnő tényleg valóságos csodát varázsolt a gyötrelemből. És ez a csoda, amely a személyiségét magába olvasztó művészete és példaértékűnek mondható élete volt, olyan módon elevenedik meg a vásznon Aisling Walsh rendezésében, amellyel talán ő is elégedett lenne.
Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.
Bevallom nektek: néha úgy érzem, hogy a technika rohamos fejlődését szinte kívülállóként nézem végig. A kommunikációs szakemberek a lemaradók táborába sorolnának, vagyis azon emberek közé, akik csak az utolsó utáni pillanatban állnak át az „új rendszerre”. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi az a Snapchat, a Vibert még életemben nem láttam közelről, a mai tizenévesek világa tehát olyannyira idegen számomra, mintha másik bolygón élnék. De ha én így érzem, akkor mi van a szüleikkel? Többek között erre a kérdésre ad választ Aneesh Chaganty Keresés (Searching, 2018) című thrillere, amely nemcsak az internet és a digitális interfész világába kalauzol minket, hanem a film médiumának határait is kutatja.