Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Kocsis Ágnes, a Pál Adrienn (2010) és a Friss levegő (2006) című filmek rendezője hosszú kihagyás után végre újabb nagyjátékfilmmel jelentkezett. És az Éden (2020) minden várakozást felülmúl. Lenyűgöző vizualitással, hangzásvilággal és gondolatisággal meséli el egy olyan nő történetét, aki mindenre allergiás, ami nem természetes, ezen keresztül pedig arról értekezik, mit tesz az emberrel az elszigeteltség, a magány, valamint az intimitás és a szeretet hiánya.
Egy férfi és két nő különös háromszögtörténete egy tóparti házban – így hangzik röviden a Spirál (2020) története. Ez a film azonban jóval több ennél. Egyszerre szól az emberről, az emberi kapcsolatokról, a kapcsolati minták ismétlődő természetéről, a családi örökség és a múlt bénító erejéről, valamint a szembenézésről, az elengedésről és a továbblépésről. És bár igaz, hogy nem közönségfilm, mégis, mindenkinek látnia kellene.
A Mesék a zárkából (2020) című dokumentumfilm középpontjában börtönbüntetésüket töltő édesapák állnak, akik meséket írnak, melyek aztán mesefilmként kelnek életre az ő és az őket hazaváró gyermekeik, családtagjaik főszereplésével. Már maga az ötlet is különleges, és a megvalósítás csak még inkább az. Visky Ábel tényleg különleges és nem mellesleg kiváló filmet készített, benne pedig – mondhatni – végigvisz egy terápiás folyamatot is, amelynek során mind a szereplők, mind a nézők lehetőséget kapnak a kérdésfeltevésre, az elgondolkodásra és az önvizsgálatra.
Amikor elkezdtem jegyzetelni az Ígéretes fiatal nő-ről (Promising Young Woman, 2020), hirtelen nem az jutott eszembe, hogyan söpört végig Hollywoodon, majd egész Amerikán s az egész világon a #MeToo-mozgalom, felszínre hozva, mennyire mindennapos és rendszerszintű a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás. Nem. Elsőként az az idén márciusban történt eset rémlett fel bennem, amelynek főszereplője egy fiatal nő, Sarah Everard, aki sötétedés után egyedül indult haza London déli részén, az otthonáig azonban már nem ért el. Feltételezhetően egy 48 éves, jól szituált férfi, ráadásul egy rendőr rabolta el és ölte meg. Halálának hírére az internetet ellepte a #TooManyWoman hashtag, amely mögött nők ezrei osztották meg a saját történeteiket arról, milyen atrocitások érték őket férfiak részéről, ebből pedig ismételten kirajzolódott, mekkora a baj. Nos, éppen erre mutat rá Emerald Fennell első filmje is, amely hihetetlen – és hihetetlenül becsülendő – merészséggel mondja ki: most már elég volt!
A Fekete medve (Black Bear, 2020) nem mindennapi élményt nyújt. Hogy ezt a „nem mindennapi”-t máris érzékeltessem, elmondom, hogy egyrészt hihetetlenül jól szórakoztam rajta, másrészt pedig a megtekintése közben váltakozva kínosan feszengtem, értetlenkedtem, újra és újra átrendeztem a fejben összerakott értelmezésemet és, hogy őszinte legyek, olykor még féltem is. Na, igen: Lawrence Michael Levine filmje rendkívüli módon zavarba ejti és igencsak próbára teszi a befogadót, ám megéri kiállni a próbát. Mert a fekete komédia és a pszichothriller függönye mögül felsejlő – mit felsejlő, egyenesen kizuhanó! – egzisztencialista kamaradráma metarétegek egész sorában fedi fel előttünk a súlyos és fontos dilemmákat; többek között arról, miben áll egy személyiség egyedisége, s mekkora árat fizet egy művész a művészetéért.
Drake Doremus évekkel ezelőtt, az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) című filmmel varázsolt el engem, s ültette el bennem azt a gondolatot: azon végtelenül tehetséges és empatikus író-rendezők egyike, akik képesek az emberi, különösen a szerelmi kapcsolatok mélyére nézni, ott tisztán látni, s mindarról, amit látnak, tisztán, sallangok nélkül és egyedi módon beszélni. E meggyőződésem az idő előrehaladtával csak egyre erősebb és biztosabb lett, s még most – azután, hogy megnéztem a kétségtelenül kevéssé sikerült Lezárások, kezdetek-et (Endings, Beginnings, 2019) – is azt gondolom: Drake Doremus tisztán látja a szerelmet, a szeretetet és az embert, s úgy „beszél”, hogy azt látni kell.
Sajnos nem volt lehetőségem találkozni az anyai nagymamámmal, ennek ellenére rengeteg vele kapcsolatos emléket őrzök, sőt a róla készült fotókat boldogan nézegetve kislányként hatázottan kijelentettem édesanyámnak: ő az én őrangyalom. Máig ezt érzem és gondolom, s igen sokszor eszembe jut a mama. És bár legtöbbször a szép történeteket idézem fel, olykor az a szívfacsaró kép is felvillan előttem, ahogy tanácstalanul áll a konyhában, kezében néhány gyógyszerrel, s hirtelen fogalma sincs, hol van és mi történik körülötte. E képet hívta elő bennem Florian Zeller The Father (2020) című filmje, amely rendkívül hatásosan és empatikusan beszél arról, mit tesz az emberrel a demencia.
Muszáj egy furcsa személyes megjegyzéssel indítanom. Mégpedig azzal: egyből a Jóbarátok (Friends, 1994–2004) hetedik évadának tizenkettedik része jutott eszembe, amikor elolvastam a Nászútra való (Honeymood, 2020) cselekményleírását, amelyből kiderül, hogy hőseink, az ifjú férj és feleség ébren töltik az egész nászéjszakát – csak épp nem amiatt, amire gondolunk… Az említett Jóbarátok-rész Az ébren töltött éjszaka címet viseli, és nem meglepő módon senki sem alszik benne, de hiába jött emiatt a párhuzam, fontosabb az, hogy szeretem hangsúlyozni erről az epizódról: számomra talán mind közül ez a leginkább humoros, szeretnivaló és emberi. Nos, mindezt könnyedén el tudom mondani Talya Lavie romantikus tragikomédiájáról is, amely mostantól – a hetedik évad tizenkettedik része mellett – biztosan eszembe fog jutni, ha nem tudok aludni.
Dér Asia és Haragonics Sára közel öt éven keresztül forgatott dokumentumfilmje érzékeny, bensőséges, őszinte és emberi alkotás, amely amellett, hogy betekintést enged egy szivárványcsalád születésébe, riasztó látleletet nyújt hazánk politikai klímájáról is. Az Anyáim története (2020) megrendítő és elgondolkodtató film két nőről, akik éppen a szülővé válás útjára lépnek, s akik azért akarnak – minden akadály és előítélet ellenére, s mindennél jobban – örökbe fogadni és szeretetben nevelni egy gyermeket, mert úgy érzik, úgy gondolják: az az élet értelme.
„A művészet közvetíti a fájdalmat. A fájdalom is tud szép lenni. Nem túl szép, mégis lakozik valami szépség a fájdalomban” – fogalmazza meg kiállított önarcképeit nézegetve Lene Marie Fossen norvég fotóművész. Róla szól az Ön – kép (Self Portrait, 2020) című dokumentumfilm, amely gyönyörűen bemutatja, hogy Lene Marie, aki egy életen át tartó küzdelmet vívott az anorexiával, messze nem csak egy betegség volt. Hanem a világ egyik legragyogóbb tehetsége, akinek portréi arról tanúskodnak: tisztán látta az egyéni sorsokat, a küzdelmeket és a fájdalmakat az arcok mögött.