Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.
Hogy rögtön érzékeltessem, mennyire megüli az ember gyomrát, s mégis, mennyire piszkálja a fantáziáját Susanne Heinrich első nagyjátékfilmje, elmondom, hogy miután véget ért, csak ültem némán, és azon gondolkoztam: vajon mennyire szidnám magam tizenöt perc múlva, ha elindítanám még egyszer? Elindítottam… A fiatal rendező, író debütáló alkotása 2019 januárjában Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját és az ökomenikus zsűri díját, továbbá szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén és a Rotterdami, valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában – ezek tudatában álltam neki először, aztán másodszor is, és bár mindkét alkalommal ott villogott a fejemben újra és újra, hogy miéért?, őszintén mondhatom, hogy mikor átengedtem magam neki, az elvárásaimat pedig elengedtem, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Nem is kicsit!
Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.
Mi vár minket a halálunk után? Létezik menny és pokol? Van afféle végső elszámolás, amely után a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megérdemelt büntetésüket? Többek között e kérdésekkel, s a rájuk adható válaszokkal játszik el A Jó Hely (The Good Place, 2016–2020) című amerikai komédiasorozat, amely négy évadon keresztül képes nemcsak szórakoztató, de izgalmas és fordulatos is lenni. És akkor azt még nem is mondtam, mennyire szép és megható…
Annak idején valamiféle okból kihagytam ezt a filmet, de most, hogy többször is megnéztem itthon, kis képernyőn, már nagyon bánom és röstellem, hogy nem ültem be rá a moziba – legalább kétszer… James Gray sci-fibe oltott egzisztencialista drámája ugyanis káprázatos látványvilágú, filozofikus szerzői film, amely egy űrbéli utazás által az emberi lélek mélyére vezet minket, s bátran felteszi azokat a kérdéseket, melyek talán még sosem voltak annyira aktuálisak és égetőek, mint napjainkban.
„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.
Mi kell ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyja az életét és mindent, amije van, amit ismer? Mennyit ér meg, s egyáltalán: mi a szabadság? És mit jelent egy olyan ultraortodox közösségben felnőtt zsidó lánynak, aki soha nem lépte át New York és a vallási hagyományok „küszöbét”? E kérdésekre ad választ A másik út (Unorthodox, 2020) című minisorozat, amely hitelesen, alázatosan és ítélet nélkül mutat be egy sokunk számára ismeretlen közösséget, s ugyanezzel a szemléletmóddal követi fiatal főhősét, aki egy napon úgy dönt: Berlinbe szökik.
Most tudatosult bennem, hogy lassan egy hónapja – napra pontosan március 14-én – voltam utoljára moziban. Az utolsó mozis filmélményem pedig Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje, a Nyelés (Swallow, 2019) volt, amely egyszerre ejtett zavarba, sokkolt és hatott meg engem. És szerintem ez veletek sem lesz másként…
Egy-egy rosszabb napon talán már nektek is eszetekbe jutott a kérdés: Milyen lenne, ha létezne belőlünk még egy? Afféle másolat, akit elküldhetünk magunk helyett dolgozni, ha épp semmi kedvünk semmihez, s aki részt vehetne helyettünk a kiöltözős bulin, amíg mi mackónadrágban szürcsöljük a kakaót. Lényegében: aki helyettesíthetne minket minden olyan élethelyzetben, amely alól a legszívesebben kibújnánk. Nos, ezzel a kérdéssel játszik el Az élet önmagammal (Living with Yourself, 2019 –) című sorozat, amely ugyan nem kimagasló, mégis megérdemli a figyelmet.
Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.