Egy újabb csoda Almodóvartól – Párhuzamos anyák (2021)

Pedro Almodóvar úgy tud mesélni az emberről, az emberi érzelmekről és sorsokról, ahogyan senki, senki más. Érzékenység, őszinteség, erőteljes humanizmus és határtalan szenvedélyesség jellemzi minden egyes filmjét – a Párhuzamos anyákat (Madres paralelas, 2021) is, amelyet nézve végig azt érezzük: Almodóvar „kezei között” továbbra is a lehető legnagyobb biztonságban és a legjobb helyen vagyunk.

A jelenben járunk, Madridban. Itt él a fotósként dolgozó Janis, aki azt próbálja elérni, hogy exhumálják a szülőfaluja mellett található tömegsírt, amelyben valószínűsíthetően a spanyol polgárháború alatt kivégzett dédapja is nyugszik. Így találkozik a törvényszéki antropológus Arturóval, akivel hamar egymásba gabalyodnak. Aztán eltelik kilenc hónap, s Janis már a kórházban vajúdik. Mivel Arturo házas, egyedülálló anyaként vág neki a jövőnek, ám szinte repdes az örömtől. A vele egy kórteremben fekvő tinédzser, Ana viszont traumaként éli meg a nem várt terhességet. Janis őszinte nyitottsággal fordul a fiatal lányhoz, szívből vigasztalja, a vigasztalásból pedig különleges, szoros, életre szóló kötelék születik…

Határozottan lenne még mit mondani a cselekményről, de az alapkonfliktust szolgáltató nagy csavar helyett inkább azt említem meg mihamarabb: Almodóvar a Párhuzamos anyákkal ismét bizonyította, hogy még mindig képes ugyanolyan tisztánlátással, hitelességgel és hatásossággal beszélni, mint pályája kezdetén. És képes arra is, hogy mindenkit (aki tud nyitott lenni) megszólítson, megérintsen és formáljon.

A velencei filmfesztiválon bemutatott Párhuzamos anyák – amely egyébként már a Megtört ölelésekben (Los abrazos rotos, 2009) is előkerült, s Almodóvar régóta dédelgetett filmterve volt – nemcsak két édesanyáról, hanem mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól. Univerzális kérdésekkel foglalkozik; beszél az anyaságról, az emberi kapcsolatok jelentőségéről, a titkok és elhallgatások természetéről, a családról, valamint arról is, miként kapaszkodik egymásba az ember életében a múlt, a jelen és a jövő. A spanyol polgárháború „megjelenítése” által Almodóvar rámutat: a közös múlt, a kollektív emlékezet alapvetően meghatározza, kik vagyunk, s miként éljük az életünket.

Csak a múlttal, s ha kell, a múlt bűneivel való szembenézés vezethet el minket a jövőig és a generációs traumák feloldásáig, legyen ez akár a rég-, akár a közelmúlt – üzeni a rendező-forgatókönyvíró, aki szinte a kezünkbe adja az elfeledhetetlen tragédia súlyát, ám nem feledkezik el arról, hogy odategye mellé a reményt is.

Igen, azt hiszem, ezt éreztem a legerősebben, miközben ment a stáblista: hogy a Párhuzamos anyák mindenekelőtt a remény filmje. És bár jelen van benne a halál, a veszteség is, az életet ünnepli – élénk színekkel, lüktető atmoszférával, remekbe szabott dramaturgiával, merészséggel és leginkább emberséggel. Szóval mindennel, ami oly jellemző Almodóvarra.

Örök múzsája, Penélope Cruz méltán nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a velencei filmfesztiválon! Játéka eleven, hiteles és természetes, Milena Smit pedig nemcsak felnő hozzá, hanem mindvégig egyenrangú partnere. Ők ketten megannyi nő, lány és anya megjelenítői, mozdulataikban, szavaikban, cselekedeteikben pedig valóban összesűrűsödik sok-sok élet és sok-sok évtized, évszázad.

Almodóvar ezúttal két édesanya egymásba fonódó életét mutatja meg nekünk, az ő személyes történetükön keresztül pedig arról beszél, amiről mindig: az emberről és az életről. Úgy, ahogyan csak ő tud, senki más.

Látni kell, mert Almodóvar életművének egy újabb kiemelkedő darabja, amelynek nem csak a fantasztikus záróképéről mondhatjuk azt: nem felejtjük el.

A Párhuzamos anyák január 27-étől látható a mozikban a Cinetel forgalmazásában.