Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én felnőtt fejjel is nagyon szeretek meséket olvasni. Szeretem átélni az izgalmas, sokszor hihetetlen kalandokat – no, meg a hős győzelmét. És megmondom őszintén, a Mogyoróvaj Sólyom (The Peanut Butter Falcon, 2019) című filmet nézve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy varázslatos mesét olvasnék. Egy olyat, amelyben három hős indul kalandra, hogy aztán végül többek között bebizonyítsák azt is: olyan, hogy lehetetlen, nem létezik.
Főhősünk Zack, egy huszonéves, Down-szindrómás férfi, aki, családja nem lévén, az idősek otthonában él, ám nap nap után arról álmodozik, hogy egyszer megszökik és elmegy bálványa, Salt Water Redneck pankrátoriskolájába. Újra és újra próbálkozik is a szökéssel, de nem jár sikerrel – mostanáig. Az éjszaka leple alatt ugyanis senki nem figyel rá és idős szobatársára, így Zack észrevétlenül szétfeszíti a rácsot az ablakon, és egy szál alsónadrágban nekiindul a világnak. Messzire azért nem jut: mire a közeli kikötőbe ér, már felkel a nap, ezért elbújik egy ócska motorcsónak ponyvája alá. A csónak egy marcona fiatalemberé, Tyleré – aki éppúgy menekül, mint Zack. Kapóra jönnek hát egymásnak, s néhány kisebb zökkenő után együtt indulnak el az úton, amelynek végén talán mindkettejük álma teljesül. Időközben Zack gondozója, Eleanor is csatlakozik hozzájuk – és bizony ő is fut valami elől, csak úgy tűnik, hogy nem tud róla…
Fotó: themoviedb.org
A rendező-forgatókönyvíró páros, Tyler Nilson és Michael Schwartz elsőfilmje egy igazán kivételes és imádnivaló mese. Olykor naiv és gyermeteg, de mindvégig őszinte, érzékeny, izgalmas és varázslatos. És ami talán a legfontosabb: óriási tétje van.
És nem, nem arról van itt szó, hogy Zack eljut-e a pankrátoriskolába, vagy Tyler Floridába, vagy, hogy Eleanor időben vissza tudja-e vinni a gondozottját az otthonba…dehogyis! Arról van szó, hogy mit tartogat a világ, az élet három olyan ember számára, akik – ha nem is tudatosan, de – ki akarnak szakadni abból a valóságból, ahol valamiért máshogy, ferde szemmel néznek rájuk.
„Én Down-szindrómás vagyok” – mondja az egyik jelenetben Zack Tylernek, mire ő azt válaszolja: „leszarom”. Ezt most azért idéztem, mert nemcsak a két karakter egymáshoz való viszonyulását, hanem azt is jól érzékelteti, mire törekedtek az alkotók. Arra, hogy Zack ne valamiféle eszköz, szimbólum vagy metafora legyen, hanem egész egyszerűen főhős. Főhős, aki küzd az álmaiért. És valóban az. Egy vérbeli központi karakter, aki az első perctől az utolsóig szervezi a cselekményt. Az őt alakító Zack Gottsagen – aki gyermekkora óta színésznek tanult – humoros, szókimondó és erős; túlzás nélkül zseniális.
Fotó: port.hu
Akárcsak Shia LaBeouf, aki rendkívül szimpatikus a testvérét gyászoló és önmagát kereső Tyler szerepében. Meg kell, hogy mondjam, ahogy megláttam, az volt az első gondolatom: milyen jól is áll neki ez a szerep. És nem kevésbé voltam lelkes akkor sem, amikor Dakota Johnson játékát néztem. Bár akár azt is mondhatnám az ő karakterére, hogy semmi különös, mégis: a mosolya mögött ott bujkál megannyi kétség s elszalasztott lehetőség. Szóval igen, a casting remek, a három színész között pedig mindvégig finoman izzik a levegő.
Amelynek egyébként még az illatát is érezni! Nigel Bluck operatőr nemcsak a mesék sajátos világának varázslatos hangulatát ragadta meg, hanem a valóságot is. Tényleg érezzük a sós víz – és persze a mogyoróvaj – illatát, a tűzben ropogó rákhálók szagát, s érzékeljük, milyen nagyon életszagú ez az egész vándorút, amely az öregotthon rácsos ablakától indul, s kietlen, mocsaras vidékeken, kukoricatáblákon és a tengeren át vezet. Még akkor is ezt érezzük, amikor lehetetlen, sőt mesterkélt jelenetekbe botlunk – mert eléri a forgatókönyv meseszerűsége.
Fotó: port.hu
Igen: a Mogyoróvaj Sólyom egy tipikus mese csipetnyi countryval, három hőssel, néhány gonosszal és egy „szent” küldetéssel. De nem akármilyen mese! Cseppet sem didaktikus és még csak nem is túlontúl hatásvadász, ellenben egyenes, őszinte és ártatlan. És gyönyörűen mutatja be, mit jelent az egymásba kapaszkodás, az egymást segítés. S bátran kimondja azt is, hogy a lehetetlen helyzetek is csak azért tűnnek lehetetlennek, mert másnak látjuk őket, mint amik.
Látni kell, mert szeretnivaló, emberi és gyermekien szókimondó film. Zack Gottsagen pedig tényleg zseniális benne!
Szólj hozzá elsőként