Fejtsük meg együtt! – Womb – Méh

Milyen az igaz szerelem? Ha elveszítjük a társunkat, mekkora áldozatot vagyunk képesek hozni azért, hogy visszakaphassuk? Többek között erre a két kérdésre ad sajátos választ Fliegauf Bence 2010-es filmje, az Eva Green és Matt Smith főszereplésével készült Womb – Méh, amelynek fókuszában a szerelem mellett a klónozás áll. Ha e két szót egymás mellé tesszük, máris sejthető, hogy a filmben számos dilemma felmerül – Faluhelyi Krisztiánnal sorra vesszük ezeket. Tartsatok velünk!

Fliegauf Bence rendező, forgatókönyvíró azon hazai filmesek közé tartozik, akik fiatalon bekerültek a köztudatba, munkáikkal pedig mind nagyobb sikereket érnek el. Fliegauf már első játékfilmjével felhívta magára a hazai és a nemzetközi közönség figyelmét: Rengeteg című filmje a Berlinalén 2003-ban a legjobb első filmnek járó díjat kapta. De a rendező munkái közül kétségkívül kiemelkedik még a Dealer (2004), a Tejút (2007), a Csak a szél (2011), valamint jelenlegi vizsgálatunk tárgya, a Womb – Méh, amelyre joggal mondhatjuk, hogy megosztó alkotás. A történet főszereplői Rebecca és Thomas, akik gyermekként találnak egymásra egy szigeten. Önfeledten ismerkednek, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ám Rebeccának el kell utaznia Japánba. Tizenkét év elteltével tér csak vissza, a kapcsolatuk pedig ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt. Csakhogy a sors újfent elszakítja őket egymástól: Thomas egy balesetben meghal. Rebecca képtelen végleg elengedni a szerelmét, ezért úgy dönt, kihasználja a tudomány adta lehetőséget, s megszüli szerelme klónját.

Krisztián: Nagyon örülök, hogy ezzel a filmmel folytatjuk, egyik nagy kedvencem, minden bizonnyal elfogult is vagyok vele, s annál is inkább jó, hogy erről beszélünk, mert annak idején meglehetős értetlenség fogadta a kritika részéről, s amennyire sikerült belenéznem az akkori fogadtatásába, nem is annyira itthon, mint inkább külföldön. Érdemes lenne majd erre is kitérni, de mielőtt bármibe belevágnánk, tisztázzuk előbb a film történetét. Az óráim során ugyanis rendre az szokott lenni a tapasztalatom – s most a kritikák ezt újra megerősítették –, hogy a nézők nagyon nagy részének nem jön át maradéktalanul a történet, hogy egy apró, ám annál fontosabb mozzanat egyáltalán nem tűnik fel… Mi a történet vége?

Eszter: Thomas elhagyja az anyját, Rebeccát.

Krisztián: Ennyi?

Eszter: Van még valami?

Krisztián: De még mennyire! Csak a film elején van elrejtve… A film azzal kezdődik, hogy Rebeccát látjuk nagy pocakkal a teraszon. A legtöbb néző ezt a jelenetet minden bizonnyal úgy illeszti a történetbe, ha egyáltalán emlékszik erre a néhány képkockára, hogy Rebecca Thomas-szal várandós. Csakhogy egy film többnyire nem vesz előre kezdőjelenetnek egy olyan képsort, mely a történet egyharmadánál van. Az meglehetősen gyakori, hogy az elején felvillantja a történet végét, esetleg majdnem a végét, s ez esetben még van mit izgulnunk a történet végén is, de hogy egy a történet egyharmadánál bekövetkező jelenetet vegyen előre, az meglehetősen valószínűtlen. Ez persze nem kőbe vésett szabály, s nyilván át is lehet hágni, tehát ez még nem elégséges érv amellett, hogy ennek a filmnek az elején a történet végét látjuk. Ami jóval egyértelműbbé teszi, az a helyszín. Rebecca ugyanis annak a magányos háznak a teraszán ül, ahová Thomas-szal, a fiával csak évekkel a fiú megszületése után költöztek, miután a fiút elkezdték kiközösíteni… A történet tehát azzal ér véget, hogy Rebecca gyermeket vár Thomastól, a fiától/szerelmétől, aki közben elhagyta őt – erre utalnak egyébként Rebecca sejtelmes mondatai is. Márpedig ez a befejezés egészen más fénybe állítja a történet egészét, különösen a végét, s nemkülönben a klónozás kérdését és szerepét. E jelenetben Rebecca boldog mosollyal simogatja a hasát, tehát akár még happy endként is tekinthetünk a film végére – jóllehet, ez korántsem valamiféle hollywoodi happy end.

Eszter: Ez a néhány képkocka valamiért teljesen elkerülte a figyelmem, s hiába néztem meg most már sokadszorra a filmet, számomra egyértelműen borús vége volt, hiszen úgy értelmeztem: annak ellenére, hogy Rebecca megszülte a szerelme klónját, (ismét) elveszítette őt. Ám nemcsak te döbbentettél rá most, hogy tévedek: a napokban, a rendezővel készült interjúkat olvasgatva szembesültem vele, hogy Fliegauf szándéka szerint a Womb – Méh nem az elengedés, hanem a remény filmje, ennek érzékeltetéséhez pedig szükség van happy endre – s amire te felhívtad a figyelmem, kétségtelenül az. És ahogy mondtad: ez a befejezés nemcsak a történet egészét, illetve lezárását állítja más fénybe, hanem a klónozás kérdését is. Ugyanakkor számomra az a lezárástól eltekintve is rendkívüli, ahogyan Fliegauf a klónozásról mesél ebben a filmben. Adott egy szerelmespár, melynek férfi tagja életét veszti, a párja azonban úgy dönt, megszüli a klónját, hogy immár édesanyaként, de újra együtt lehessen vele. Minderre természetesen felteszi a koronát a tény, hogy Rebecca végül teherbe esik szerelme klónjától, ám míg nem voltam tudatában annak, mi is a valódi befejezés, addig is úgy éreztem, gyönyörű filmmel állok szemben, amely egyszerre beszél a szeretet, s a szerelem természetéről, az elengedés nehézségéről vagy éppen lehetetlenségéről, s amelyben a klónozás lehetősége által felvetett dilemmák társadalomkritikai felhanggal jelennek meg.

A klónozásról, de hogyan?

Krisztián: Annyi mindent érintettél itt most hirtelen, hogy nem is tudom, melyikkel folytassuk, de nézzük talán elsőként a klónozás témáját, mely minden bizonnyal a legtöbb hamis elvárást ébresztette a nézőkben, s ebből következően a legtöbb félreértést is szülte a film kapcsán. A legtöbb kritika kifogásolta, hogy a film semmi lényegeset vagy újat nem mond a klónozásról, nem foglalkozik annak körülményeivel, nem vet fel kérdéseket azzal kapcsolatban, végső soron tehát, hogy nem kezd igazán semmit ezzel a témával. Bizonyos szempontból ez így is van, ugyanakkor én azt hiszem, ennek a filmnek nem is ez volt a célja. A Méh kétségkívül a klónozás témájának köszönheti egyedülálló történetét, ugyanakkor nem a klónozással kapcsolatos viták érdeklik. A Méh, mint ahogy te is említetted, egy szerelmesfilm.

Eszter: Azért a filmben elhangoznak olyan mondatok, hogy „semmiből sincs még egy ugyanolyan”. Ezt a klónozott Thomas mondja a barátnőjének, amikor a hintán ülnek, aki erre azt válaszolja neki: „Olyan gyerekes vagy.” Ennél a jelenetnél, akárcsak a lány, mi is elmosolyodunk, mivel tisztában vagyunk vele, hogy a filmbéli valóság messze nem azt igazolja, amit Thomas a biológia törvényszerűségeire hivatkozva, némiképp naivan állít.

Krisztián: Igen, igazad van, úgyhogy megpróbálom pontosítani az előbbieket. A klónozás kifejtetlenségén túl a kritikák azt is rendre felrótták, hogy a film nem valószerű: Rebecca nem öregszik, az anya-fiú viszony – különösen az incesztus (vérfertőzés) – pszichológiailag hiteltelen, és számos mozzanat társadalmilag sem hiteles (pl. Japánban nincs 72. emelet). A kritikák egyértelműen arra látszanak utalni, hogy a kritikusok és a nézők egy társadalomkritikai filmet vártak, mely realisztikus környezetben játszódik, különböző társadalomkritikai szempontokat kínál a klónozásról való gondolkodáshoz, kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, érveket és ellenérveket ütköztet, és a nézőt gondolkodásra bírja. Nem mintha ez utóbbit ne tenné, csakhogy nem ebben a formában. Ez a film ugyanis nem egy társadalomkritikai film, nem a társadalomkritikai film hagyományához csatlakozik.

Először is: a klónozás témája itt egy fikciós keretbe van helyezve, mely sok szempontból valóban nem realisztikus, de nem is kíván az lenni. A klónozott Thomas például egy az egyben ugyanolyan – sőt, ugyanaz! –, mint az eredeti, márpedig a mai pszichológiai és biológiai ismereteink alapján ez teljességgel elképzelhetetlen, hiszen az elme, a tudat, az identitás stb. nem velünk született, nem genetikusan adott, de még a testi-fizikai tulajdonságaink sem teljes mértékben, tehát más környezetben, időben és térben másként alakulnak és fejlődnek. (E tény egyébként önmagában valószerűtlenné teszi a film egész történetét, hiszen ennek tudatában eleve nem merülhet fel azon szándék, hogy klónozzuk elhunyt szerettünket, tekintve, hogy az úgysem lesz ugyanaz.) A film fikciós keretében tehát – miként említetted – valóban naivitásnak hangzik Thomas állítása, különösen az ő szájából, valójában azonban korántsem az. Hasonlóképp nem realisztikus az incesztus sem a film végén. Nagyon jó, hogy felhoztad ezt a hintás jelenetet, mert az a tény, hogy Fliegauf beleírta ezt a filmbe, elrejtette ezt a filmben, azt támasztja alá, hogy valójában nagyon is tisztában van a pszichológiai háttérrel, de attól még ebben a filmben egy fikciót kíván működtetni.

Másodszor: e film valóban nem feszegeti, hogy ki és milyen feltételek mellett klónozhat, és klónoztathat, hogy kit klónozhatnak (abszolút nem részletezi a klónozás körülményeit e jövőbeli társadalomban), hogy milyen jogokkal rendelkezik a klón a társadalomban stb.; nem szegez a nézőnek jogi, politikai, ideológiai, erkölcsi vagy etikai kérdéseket, így például a klónozással kapcsolatos legfőbb kérdést sem (engedélyezni/tiltani), s nem kínál ezekhez érveket vagy ellenérveket, mert nem társadalmi viták generálása a célja. Ez már nem a Rengeteg vagy a Dealer – ez már nem egy társadalomkritikai film. Aki ilyesfajta igényekkel fut neki, az minden bizonnyal csalódni fog. Kérdés persze, hogy vajon a film hibája-e, ha a néző határozott elvárásokkal és prekoncepciókkal nézi végig, s közben nem hagyja magát a film által meglepni.

„Az élet adta nekünk ezt a lehetőséget is. Ezt az ajándékot.”

Krisztián: Mindezek mellett korántsem mondható, hogy a filmben ne merülnének fel klónozással kapcsolatos kérdések, jóllehet, ezek nincsenek olyan didaktikusan nekiszegezve a nézőnek. Amikor például Rebecca Thomas halála után úgy határoz, hogy klónoztatja halott szerelmét, akkor elhangzik egy vita közte és Thomas anyja között. Thomas anyja azt mondja, hogy bár ateisták a férjével, de elfogadják, amit az élet ad számukra, és azt is, amit elvesz, míg Rebecca azzal érvel, hogy az élet adja a klónozás lehetőségét is, ha úgy tetszik, az élet ajándéka. E rövid párbeszéd, mely még egy percig sem tart a filmben, őrületesen összetett, több szintéren zajló vitákat villant fel, különösen, ha az élet helyére Istent vagy a természetet helyettesítjük be.

A klónozás ellenzői és támogatói hasonlóképp sokszor érvelnek Istennel vagy a természettel, s természetesen mindkét csoport mindkét fogalmat tudja mozgósítani a saját céljai érdekében. Látszólag mi sem tűnik evidensebbnek, mint hogy a klónozás nem természetes, kicsit jobban megkapargatva azonban azt a kérdést, hogy mi természetes, és mi nem, s hogy mit jelent egyáltalán a természet fogalma, azzal szembesülünk, hogy a természetnek számos olyan elképzelése van, melybe a klónozás is belefér. Nagyon leegyszerűsítve: nem nehéz belátni, hogy a természet folyamatosan változik, az viszont már jóval problematikusabb kérdés, hogy vajon az ember és a tettei is a természet részének tekinthetők-e. Ha nem, akkor kérdéses, hogy beszélhetünk-e még egyáltalán természetről, miként azt Rousseau és követői vélik, azaz hogy van-e még bármi olyan ezen a világon, mely az ember által még érintetlen, amennyiben viszont az ember és a cselekedetei is részei a természetnek, úgy kétségkívül a klónozás is természetes az atomerőművel együtt. Mindez látszólag meglehetősen abszurdul hangozhat, s itt most nincs alkalom részletezni e vitákat, de mindkét szélsőséges álláspont meglehetősen meggyőzően tud érvelni.

Visszatérve a filmhez: a természet, az élet és a halál számtalan képben és motívumon keresztül köszön vissza benne, Thomasnak és Rebeccának a természethez, az élethez és a halálhoz való viszonya folyamatosan tematizálva van – már csak az a kérdés, hogy milyen ez a viszony? Én ezt egy meglehetősen idilli és harmonikus viszonynak látom – az utóbbi, a halál vonatkozásában ezalatt azt értem, hogy elfogadják. Az öregedés, az elmúlás és a halál szemmel láthatóan folyamatosan ott van körülöttük, s úgy tűnik, tudomásul veszik: Rebecca még sokáig őrizgeti a fonnyadó, rothadó körtét, melybe Tommy beleharapott, idilli nyugalomban ülnek a korhadó, pusztuló csónakroncson, és érdeklődéssel vizsgálják a nagypapa ráncos kezeit. Hogy mi játszódik le közben bennük, azt persze nem tudhatjuk. Thomas anyjának szavaival élve: elfogadják, amit az élet ad számukra, és azt is, amit elvesz. De akkor hogyan illeszkedik mindezekhez Rebecca részéről a klónozás, mely nyilvánvalóan a halál el nem fogadását jelenti? S vajon hogy képes rá valaki, aki olyan harmóniában él a természettel, mint ő? Vajon mégiscsak természetes lenne a klónozás?

Mindezeket a kérdéseket én itt most nyilvánvalóan nem fogom tudni megválaszolni, két dologra azonban szeretném még felhívni a figyelmet ezzel kapcsolatban: a film során mindvégig úgy tűnik, hogy Rebecca azért klónoztatta szerelmét, mert nem tudott belenyugodni a halálába. A legtöbbször észrevétlenül maradó film eleji vég azonban már egy egészen más Rebeccát mutat: ez a Rebecca – miután Thomas elhagyta – már elfogadja, tudomásul veszi, hogy a szerelmét nem kaphatja vissza – hogy számára ő „meghalt” –, s ebben kétségkívül nagy szerepe van annak, hogy gyermeket vár tőle. Mint mondja: „Talán mindössze ez az ajándék volt az, amire valaha is vágytam.” Az pedig, hogy végül gyermeket vár tőle, nyilvánvalóan a klónozásnak köszönhető. Paradox módon tehát, a klónozás, mely a történet során mindvégig a halál elleni lázadás és küzdelem eszközének tűnt (és az is volt), végül ahhoz járult hozzá, hogy Rebecca elfogadja a halált. Rebecca a klónozás tapasztalatán keresztül érti meg, hogy a halott szerelmét nem támaszthatja fel újra, jóllehet, ez az eszköz éppen erre hivatott volna.

A másik dolog, amire még szeretnék itt kitérni, az az, hogy hogyan veti fel a Méh azt a kérdést, hogy miként viszonyul a klónozás a természethez, az élethez és a halálhoz – s legyen ez egyúttal egy újabb szög a társadalomkritikai film koporsójába is. Ez a film ugyanis egyrészt nem élezi ki, nem ütközteti olyan hevesen az egymással ellentétes álláspontokat, másrészt, s talán ez a fontosabb, nem egyformán távolságtartó az egyes álláspontokkal. Ahogy már volt róla szó, az előbbi vita direkt módon mindössze egy rövid jelenetben kerül elő Rebecca és Thomas anyja között, az összes többi kép és motívum közvetlenül már nem serkenti e vitát. Ami azonban lényegesebb ennél, hogy Thomas anyjának és Rebeccának az álláspontja nem egyenrangúan van megjelenítve, Rebecca álláspontjával ugyanis nagyobb eséllyel azonosulunk. Hogy ez az azonosulás létrejön-e, az persze a nézőtől is függ, a film mindenesetre számos eszközzel támogatja. Thomas anyjának álláspontját, hogy a klónozás természet- illetve életellenes-e, nincs sok ideje mérlegelnie a nézőnek, mert a film rögtön rácáfol: Thomas apja a következő jelenetben már meg is adja rá az engedélyt, s a várandósság és a gyermekkor idilli képei Rebeccát igazolják. Ezeket a jeleneteket Rebecca szemén keresztül látjuk, Rebecca nézőpontjából nézzük, s ez majdnem mindvégig így is marad a film folyamán.

Rebecca tekintete a film utolsó fél órájában kezd megtörni egyre többször, pontosabban törik meg egyre-másra más tekintetek: Thomas váratlanul felbukkanó anyjáé, s magáé Thomas-é – e folyamat csúcspontja egyértelműen az, amikor Rebecca fia elé rakja egykori szerelme laptopját, s mi nézőként szembesülünk a fiú zavart tekintetével. Rendkívül erős jelenet ez, s hogy mi futhat végig itt másodpercek alatt a fiúban, az minden bizonnyal egy következő film témája lehetne. Bevallom, évekig vártam, sőt, még most is várom, hogy elkészüljön ez a film, a Méh „pár-filmje”, engem ugyanis rettenetesen érdekelne, hogy milyen lenne ez a történet Thomas nézőpontjából – minden bizonnyal korántsem ilyen idilli –, s hogy mi történik azzal a fiúval, aki mindezek után totális identitásvesztettségben kilép az ajtón, s elindul a semmibe…

Eszter: Örülök, hogy szóba került mindez, mert úgy gondolom, annak hallatán, hogy ebben a filmben előkerül a klónozás, sok néző egy sci-fire számít, ráadásul egy olyan sci-fire, amelynek fő témája az emberi klónozás. Ám ahogy te is rámutattál, Fliegauf nem erről akar beszélni. És éppen ezért tudja a néző – pontosabban az a néző, aki hagyja, hogy magával ragadja a történet és a történet elbeszélésének sajátos szépsége – elfogadni, hogy nem kap elégséges információkat a klónozásról. A klónozás lehetősége ebben a filmbéli, jövőbeli társadalomban már adott, sőt valóban rutinszerű eljárás, s azáltal, hogy Fliegauf nem igazán bonyolódik bele ebbe a kérdésbe, sokkal fontosabb és szebb dologra irányítja a figyelmünket: a szerelemre. Mielőtt azonban a filmben megjelenő szerelemről beszélnénk, szólnék még pár szót a Méh költői szépségéről és képi világáról.

Aki látott már Fliegauf-filmet, az tudja, hogy nála a képeknek kitüntetett szerepük van. Olyannyira, hogy Tejút című filmje kizárólag állóképekből áll, a történetet pedig nem a pergő cselekmény vagy a színészi játék (mivel egyik sincs) mozgatja, hanem a szimmetria, a képek egyensúlya vagy feszültsége, az előtér-háttér viszonyok, illetve a folyamatos vizuális játék. A képi világ Fliegauf minden egyes filmjében felbecsülhetetlen jelentőséggel bír, de engem leginkább a Méh esetében nyűgözött le – pedig itt a Fliegaufra oly jellemző epizodikusság helyett egy nagyívű történet van lineárisan haladó cselekménnyel és lenyűgöző színészi játékkal…

De nézzük a környezetet! A film cselekménye meghatározhatatlan térben és időben játszódik. Mindentől távol, szinte a világ végén járunk, ez a világból való kivetettség pedig remek fogás, Rebecca és Thomas különleges szerelmi története ugyanis nem afféle „ismerős szituáció a szomszédból”. Ez a szerelmi történet, sőt, mondjuk ki, ez a mindent túlélő, örök szerelem keveseknek ismerős, pont ezért kell időtől és tértől eltávolítva mesélni róla. És Fliegauf ezt is teszi: a skandináv filmekre emlékeztető, kékesszürkébe hajló képekben jeleníti meg a megfoghatatlan érzelmet, a képkockákat pedig metaforákkal tölti meg. Például egy csigával! A történet kezdetén, mikor Rebecca és Thomas még gyermekek, előkerül egy csiga. Tulajdonképpen bármilyen állattal játszhatna a két kisgyermek, Fliegauf azonban egy csigát „adott” a kezükbe, vagyis egy olyan állatot, amely sajátos módon reprodukálja önmagát, s amelynek házán a körbefutó vonal a végtelenséget és a körkörösséget is eszünkbe juttatja. De ott van a dinoszaurusz figura is, amelyet Rebecca már anyaként vesz a klónozott Thomasnak. „A dinoszauruszok már kihaltak, de itt a másolat. Ahogyan te is itt vagy” – üzeni ez az ártatlannak is mondható ajándék. És hasonlóképpen üzen a tengerrel tarkított táj is: Rebecca magányát, a végtelenséget és az újjászületést egyaránt megjeleníti.

Némi társadalomkritika mégiscsak

Eszter: A klónozás filmbéli megjelenítése kapcsán viszont eszembe jutott még valami: a klónozás társadalmi megítélése. A szereplők nagy része rendkívül elutasító és kirekesztő. Még a gyermek Thomas is… Egyik alkalommal, azt követően, hogy ő és egyik barátja beszélgetnek egy klónozott kislánnyal, a fiú megjegyzi: „tényleg furcsa szaguk van”. Fel lehet tenni a kérdést: ha a gyerekek ilyeneket mondanak, akkor mi hagyja el a szülők száját? Nos, nem különb vagy pozitívabb mondatok, sőt… Muszáj megkérdeznem tőled: ezt sem tartod társadalomkritikának?

Krisztián: De, igazad van, ez valóban társadalomkritika, s ez a néhány jelenet – az erdőbeli találkozás a klónozott kislánnyal, a szülőkkel való találkozás – még valamelyest hozza is a társadalomkritikai film hagyományát. Csakhogy ez nem a klónozás társadalomkritikája! Bár el lehet ugyan morfondírozni azon, vajon milyen lenne a klónok társadalmi elismertsége, ez a kérdés egyelőre olyan távoli még a mai társadalmunktól, s olyannyira beláthatatlan, hogy ha egyszer meg is valósulna a klónozás gyakorlata, akkor az milyen társadalomban és milyen körülmények között folyna, hogy ezeket a jeleneteket nem a klónozás jelenségén keresztül értjük meg és kódoljuk. Ezek a húsbavágó jelenetek a kirekesztésnek a társadalmunkban már meglévő, mindennapi és aktuális gyakorlatait idézik, ezeken keresztül értjük e jeleneteket, azért is annyira megrázók: e kirekesztő retorikákban szaga ugyanis a cigánynak és a zsidónak van, míg a szülők által mondottakba a klón kifejezés helyére a homoszexuális helyettesíthető be minden további nélkül:

„Nézd, Rebecca, nekünk nincs problémánk az emberi klónozással, úgy gondoljuk, a klónok között is vannak tisztességes emberek, megvan a saját életük és vannak jogaik. A helyzet az, hogy ez túl bonyolult a gyermekeink számára. Mostanában egyfolytában ezekről a dolgokról hallunk a hírekben, de őszintén szólva, nem akarjuk, hogy a gyermekeink közvetlenül szembesüljenek ezekkel a dolgokkal.”

Eszter: Igazad van, és nagyon jónak tartom, hogy a film a kirekesztés módozataira irányítja a néző figyelmét, és arra igyekszik rámutatni, hogy ezek nem feltétlenül változnak attól, hogy éppen ki válik kirekesztetté egy adott társadalomban. E néhány mondat, amelyet most idéztél, rám nagyon erősen hatott, és bennem igen rossz érzést keltett, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ilyen mondatok más kontextusban ugyan, de elhangoznak ma is… E szempontból is jó, hogy Fliegauf a klónozásnak nem az orvostudományi hátterét tárja fel előttünk, hanem csak eszközként tekint rá, és rajta keresztül olyan kérdéseket sorakoztat fel előttünk, amelyeken érdemes elgondolkoznunk – klónozás ide vagy oda.

Krisztián: Igen. Számomra a Méh alapvetően egy szerelmesfilm, vagy még inkább egy mese, mely nagyon sok mindent hordoz magában az ősi mítoszok világából. Legelőször is itt van e két fiatal rendkívül erős, sorsszerű összetartozása: Rebecca és Thomas szó szerint egymásnak teremtetett – ilyesmivel elsősorban a mesékben találkozunk. Aztán a két szerelmesnek el kell válnia, de hosszú évek múlva újra összetalálkoznak: bár Rebecca nem ismeri meg Thomast, Thomas azonnal felismeri Rebeccát. Ami itt figyelemre méltó: a felismerés gesztusa – ne felejtsük, mekkora jelentősége volt ennek az antik történetekben, miként ismerte fel Odüsszeuszt húsz év után a szolga, a dajka, miként Oresztészt Elektra stb. Persze, a sors kifürkészhetetlen, nem hagyja, hogy a szerelmesek egymáséi legyenek, ami után Rebecca egyfajta modern Orpheuszként hozza vissza szerelmét az alvilágból – a vállalkozás végül egyik esetben sem jár sikerrel. Ahogy Rebecca hosszú éveken keresztül kitartó türelemmel, hihetetlen önfeláldozással várja fia felnövését, az nekem már legelső nézéskor is Pénelopét, Odüsszeusz feleségét juttatta eszembe.

Aztán a vérfertőzés, mely megint csak az antik mítoszokban gyakori. Igaz, az anya-fiú viszony ott sem annyira, még ha a legismertebb példa (Oidipusz és anyja, Iokaszté) onnan jut is eszünkbe – bár paradox módon úgy érzem, pont ennek a történetnek van a legkevesebb köze ehhez a filmhez, s talán azért is, mert ez a film, ahogy fentebb már említettem, nem a fiú nézőpontjából meséli el a történetet, míg Oidipusz történetét egyértelműen a fiú felől közelíti meg az egész nyugati kultúra (egészen a pszichoanalízisig bezárólag). Testvérszerelemből azonban már annál többet találunk a görög mitológiában is (Zeusz és Héra, számos feldolgozásban Oresztész és Elektra is stb.), s bár Thomas és Rebecca nem testvérek, hihetetlen erős összetartozásuk miatt én időnként testvérekként is látom őket. De ha mégis anya és fia, akkor ott van még Phaidra is, aki ugyanolyan vágyakozó pillantásokat vetett mostohafiára, Hyppolütoszra, mint Rebecca, és akinek ugyanolyan elérhetetlen volt a fiú, mint itt Rebecca számára Thomas (különösen a barátnője mellett). Valószínűleg hosszan folytathatnánk még a sort… Ez a film persze nem egy görög mítosz, de mindazokkal az eseményekkel és történésekkel, képekkel és motívumokkal, melyeket itt látunk, már sok esetben találkozhattunk különböző mesékben és mítoszokban.

Eszter: Talán a legjobb a mesék felől megközelíteni a filmet, hiszen – ahogy már korábban is említettem – a Méh egy csodálatosan különleges mese az időn és téren átívelő, mindent túlélő örök szerelemről. Számomra legalábbis arról szól, és számomra sokkal inkább szerelmesfilm, mint sci-fi. Persze, nem az a tipikus szerelmesfilm – már ha létezik olyan –, Fliegauf ugyanis határokat feszeget és tabukat dönt benne. Vérfertőzés – ezt a szót olvastam legtöbbször a Méhről szóló kritikákban, amelyeknek egy része értetlen megdöbbenéssel állt az előtt, ahogyan Fliegauf a szerelemről mesél ebben a filmben. Itt ugyanis a szerelmespár a halál, majd a klónozás következtében anya és gyermeke párossá válik, a szerelem pedig elutasítandó érzelemmé… Ezt én most szándékosan olyan egyszerűen és fekete-fehéren fogalmaztam meg, ahogyan azok, akiket taszított ez a szerelmi történet, ezzel szemben azonban sokkal színesebbnek és gazdagabbnak látom.

Krisztián: Én egy kicsit árnyalnám ezt. Szerintem ez a film nem feszeget határokat, és nem dönt tabukat, nem sokkoló és nem zavarba ejtő, éppen amiatt nem, amiről most itt beszélünk. Mert ez egy mese. Ahogyan Oidipusz történetét olvasva nem botránkozunk meg, és nem háborodunk fel, úgy itt sem. S persze filmen látni egészen más egy ilyen történetet, mint olvasni, de éppen ez a fantasztikus ebben a filmben, hogy olyan finoman egyensúlyoz az eldönthetetlenség határán: én egyszerre látom Rebeccát és Thomast szerelmespárként, anya és fiaként és testvérpárként. Ez azért fontos, mert ezáltal egyszerre tud működni a történet, de egyszerre el is emelődik a realizmus világától.

Eszter: „Ki vagy te? És ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést Thomas, mikor Rebecca a tudtára adja, hogy ő valójában valakinek a klónja. És ez a kérdés nem csak benne merül fel: Rebecca szeretetben neveli egykori szerelme klónját, de közben az látszik rajta, hogy nem tudja, a szerelme vagy a gyermeke a fiú, ahogyan azt sem tudja pontosan, ő kije ennek a Thomasnak. De talán nem is a „tudás” a fontos, hanem az „érzés”, abban pedig bővelkedik a film. Bár mind témáját, mind távolságtartó elbeszélésmódját tekintve nyitottságot igényel a néző részéről, ezért cserébe viszont egyedülálló élményt ad, és eléri, hogy még napokig gondolkozzunk azon, vajon mit is jelent az igaz szerelem kifejezés…

Fejtsük meg együtt! cikksorozatunk célja nemcsak az, hogy jót beszélgessünk tartalmas filmekről, hanem az is, hogy segítséget nyújtsunk nektek az értelmezésben. Mert vannak filmek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak megnézni és máris érteni. Vannak filmek, amelyeket meg kell fejteni – ez pedig sokszor nem egyszerű feladat. Ugyanakkor hálás, mert ezek a filmek hozzánk tesznek valamit. Tartsatok hát velünk, fejtsük meg együtt az arra hivatott műveket!