Hiteles, erős és érzelmes – Our Friend (2019)

„A felesége csak 34 éves volt. Két kislányt neveltek. A rák ott volt mindenütt, és a haldoklás azon szakaszai, amelyekről senki sem beszél, lassan elkezdődtek. Ekkor érkezett meg a legjobb barátja, hogy segítsen egy pár hétig. És aztán sosem ment el.” Ezekkel a mondatokkal vezeti fel az Esquire magazin Matthew Teague díjnyertes cikkét, amely egy olyan barátról s barátnak szól, aki felismerte, mekkora szükség van rá a bajban, és úgy döntött, hogy félreteszi a saját életét, és segít, mindenben. E cikkből született az Our Friend (2019), egy nagyon erős és érzelmes, ugyanakkor pátosz- és sallangmentes film, mely hitelesen dolgozza fel az igaz történetet, s megmutatja, micsoda erő rejlik a barátságban.

Matthew Teague a 2015-ben megjelent, The Friend: Love Is Not a Big Enough Word (úgy fordíthatjuk, hogy A barát: A szeretet nem elég nagy szó) című cikkét egy 2012-es dátummal indítja – ekkor derült ki, hogy felesége testében oly menthetetlen módon szétterjedt a rák, „mintha valaki belemártott volna egy ecsetet és szétfröcskölte volna”. Azért kezdtem ezzel a momentummal s dátummal a cselekményleírást, mert a forgatókönyv legfontosabb igazodási pontja 2012 és a diagnózis. A diagnózis, amely után Matt és felesége, Nicole legjobb barátja, Dane gondolkodás nélkül hozzájuk költözött, hogy segítsen, amiben csak tud, és megóvja őket a teljes összeomlástól. Az Our Friend – ahogy arra a cím is utal – elsősorban az ő története, ám nem kizárólag az övé, hanem mindhármuké.

Tizenöt év eseményei peregnek a szemünk előtt, s mi egyebek mellett azt is megláthatjuk, miként szövődött életre szóló, igaz barátság egy egyszerű, meggondolatlan randimeghívásból és egy munkakapcsolatból, s hogyan került testvéri közelségbe az a két férfi, aki – így vagy úgy, de – rajongva szerette ugyanazt a nőt.

Ha már itt tartunk: a tizenöt év eseményei nem időrendi sorrendben követik egymást. Brad Ingelsby forgatókönyve a lineáris szerkesztés helyett oda-vissza ugrál az időben, ami egyszerre jó és rossz dolog. Rossz, mert némiképp bonyolulttá teszi a befogadást s újra és újra kizökkenti a nézőt, és jó, mert az időugrások által könnyedén elkerüli a túlzott érzelmességet, továbbá a lehető legjobb pillanatokban oldja a feszültséget és „higítja fel” egy kis humorral a szomorúságból születő könnycseppeket. Mert – felesleges is lenne mást mondanom – azokból van bőven… A fókuszban egy kivételes nő – feleség, barát, édesanya – haldoklása áll; még az idő is a halálos diagnózis fényében rendeződik át folyamatosan, s hiába utazunk vissza öt meg nyolc meg tíz évet, minden pillanatban eszünkbe jut, ami Mattnek és Dane-nek is: hogy Nicole valamikor, hamarosan meg fog halni.

Brutálisan erős élmény ebben a tudatban nézni a filmet – de az ereje messze nem csak ebben áll! Az Our Friend egyik legnagyobb erénye a forgatókönyv, amely hűen és alázatosan követi az alapjául szolgáló cikket, s amely sokszor olyan apró részletekre irányítja a figyelmünket, melyek észrevétlenül és rendkívül hitelesen mutatják meg, hogyan formál át életeket, emberi kapcsolatokat, személyiségeket a halál közeledése. Itt most nem hallgathatom el, hogy egyes nemzetközi kritikák egyáltalán nem dicsérik a forgatókönyvet, nem erényként hivatkoznak rá, hanem felróják, hogy Brad Ingelsby „kilúgozza” az alapul szolgáló cikk tartalmát, hiszen nem tárja elénk az igazán durva részleteket, csupán csak azt, mi történik Nicole elméjével az utolsó időszakban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs igazuk, én viszont nem tudom ezt óriási hibának vagy tiszteletlenségnek tekinteni, mert befogadóként úgy éreztem, eleget láttam ahhoz, hogy értsem és amennyire csak lehet, át is érezzem, mire gondol Matt, amikor a játékidő vége felé azt írja a laptopjába: „Az igazi haldoklás, az állandó és mindennapos haldoklás nehéz és csúnya (…) és groteszk.”

A forgatókönyv az én meglátásom szerint tehát alázatos, megfelelően mély, hiteles és részletgazdag – és ugyanez áll a színészi játékra. Dakota Johnsont eddig talán csak a Sóhajokban (Suspiria, 2018) láttam ilyen remekül játszani, Casey Affleck alakítása pedig arra emlékeztetett, milyen nagyon elvarázsolódtam tőle A régi várost (Manchester by the Sea, 2016) nézve… Mindketten valószerűen keltik életre a karakterüket, s engedik, hogy egészen mélyen beléjük lássunk és felfedezzük, mi zajlik bennük; milyen út vezet a küzdelemtől a megbékélésig.

És akkor ott van Jason Segel, a srác a jobbára agyatlan komédiákból, aki úgy formálja hús-vér, esendő emberré az angyalnak tetsző Dane-t, hogy leesik az állunk, és azt kívánjuk: bárcsak soha többé nem adná alább, ha szerepről van szó!

Nos, igen: a legnagyobb erényt és erőt, Gabriela Cowperthwaite rendezését a végére hagytam. Be kell vallanom, hogy számomra ő elsősorban dokumentumfilm-rendező, méghozzá a Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (Blackfish, 2013) és a City Lax: An Urban Lacrosse Story (2010) rendezője, aki szemrebbenés nélkül, őszintén emeli át a vászonra a valóság csúnyább oldalát, s aki emberien és törődőn emlékeztet minket arra: vállaljunk felelősséget magunk s a környezetünk iránt. Éppen ezeket teszi az Our Friend című játékfilmben is, amelyben a tragédia és a komédia eszköztárát egyensúlyban, a képi világot s a zenét pedig nem hatásvadász módon használva beszél – többek között és elsősorban – az egymás mellett való kiállás és a barátság megtartó erejéről.

Látni kell, mert Gabriela Cowperthwaite érzékenyen és empatikusan mesél, s minden lehetséges módon kerüli a szentimentalizmust, illetve azt, hogy szereplőit feddhetetlennek mutassa. Ez pedig azt eredményezi, hogy filmje hiteles és erős, s képes elgondolkodtatni minket arról, mi a barátság, mi a feltétel nélküli szeretet, s miként tudjuk mi, egyszerű emberek megakadályozni, hogy a szeretteinket összetörje az élet s a halál.