Jules és Jim (1962) és a francia új hullám

Mit jelent a barátság? És a szerelem? Milyen egy szerelmi háromszög? Mekkora árat kell fizetni a döntéseinkért? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, vagyis inkább kereshetjük meg a választ, ha megnézzük François Truffaut Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) című filmjét, a francia új hullám egyik legfontosabb alkotását. Most erről mesélek nektek. És persze, a francia új hullám irányzatáról is.

Az ötvenes évek végén új filmművészeti irányzat jelentkezett Franciaországban: a fiatal, kritikus szemléletű, a konvencionális filmkészítéssel szembehelyezkedő rendezőknek köszönhetően életre kelt az úgynevezett nouvelle vague, vagyis új hullám, amelynek legjelentősebb alkotói között olyan filmkészítőket találunk, mint Jacques Rivette, Eric Rohmer, Claude Chabrol, François Truffaut vagy Jean-Luc Godard. Truffaut szerint az irányzatnak nem volt önálló esztétikai programja, törekvésük arra irányult, „hogy a film újra megtalálja azt a függetlenségét, amit 1924 körül, röviddel a hangosfilm megjelenése előtt elveszített”. Az új hullám egyik fontos szellemi előzménye Alexandre Astruc francia rendező, kritikus, regényíró 1948-ban megfogalmazott töltőtollkamera-elmélete volt, amely azt mondta ki: „a rendezés már nem csupán valamely előre megírt jelenet illusztrálásának eszköze, hanem valódi írásmód. A szerző úgy ír a kamerájával, mint az író a töltőtollával”.

A filmi kifejezőeszközök önállóságát hirdető elmélet nagy hatással volt a filmkészítőkre, az új hullám alkotói pedig nemcsak bírálták a korabeli, elsősorban történetmesélő mozgóképeket, hanem szembe is fordultak az addigi módszerekkel. Az új filmes látásmód legfontosabb jellemzője a szubjektivitás, a szerzői filmes gondolkodás lett: a rendezők sajátos, egyéni látásmóddal alkották meg műveiket, amelyek igencsak különlegesre sikerültek.

Hogy mit értek különleges alatt? Az új hullám filmjeinek elbeszéléseit véletlen események alakítják, telis-tele vannak kitérő epizódokkal, s olykor még az is előfordul, hogy egy (vagy több) cselekményszál elvarratlan, a történet pedig befejezetlen marad.

Az új hullám alkotói egyébként rendkívül jól ismerték a filmtörténetet, és sok helyről merítettek. „Erősen kötődtek az olasz neorealizmus valóságközeli filmezési gyakorlatához, a német expresszionizmus szubjektivitásához, sőt a hollywoodi tömegfilm történetmesélő hagyományaihoz”, ugyanakkor a dokumentarizmust sem vetették el.

Az irányzat egyik legjelesebb képviselője, pontosabban „fenegyereke” Jean-Luc Godard volt, akinek első filmje, a Kifulladásig (À bout de souffle, 1960) az új hullám kultuszfilmjévé vált. A krimi- és kalandelemekkel átszőtt, melodrámaként is nézhető Kifulladásig kapkodó, félbehagyott jelenetei igencsak kiszámíthatatlanok – pont, mint főszereplőjének cselekedetei. Ám nem is a cselekedetek fontosak ebben a filmben, hanem az a sor morális és filozófiai kérdés, amelyeket hősei szabadságlehetőségeit vizsgálva Godard feltesz a nézőnek. Mellesleg a többi filmjét is ez a fajta „provokáló” hangnem jellemzi, formai szempontból nézve pedig minden egyes alkotása a mozi elbeszélő hagyományaival való perlekedés.

François Truffaut, az új hullám másik nagy alakja 1959-ben készítette el első, Négyszáz csapás (Les Quatre Cents Coups, 1959) című nagyjátékfilmjét, amelyben saját gyermekkorának motívumait használta fel – és amely szintén jeles darabja lett a francia új hullám irányzatának. Bár Truffaut a cselekményszervezés tekintetében nem számított olyan radikális újítónak, mint Godard – hiszen erősebben kötődött a klasszikus filmi hagyományokhoz –, filmjei nem kevésbé merészek és provokatívak. Akárcsak Godard, elsősorban ő is az emberi szabadságlehetőségeket vizsgálta, filmjeinek középpontjában pedig az érzelmi azonosulás áll.

Tudom, most igazán stílszerű lenne a Négyszáz csapást ajánlani, az én kedvencem viszont egy másik Truffaut-mű: a Henri-Pierre Roché azonos című regényéből készült Jules és Jim, amely ugyanannyira tekinthető kultuszfilmnek, mint a Kifulladásig. Főhősei Jules és Jim, az elválaszthatatlan barátok, akik egy napon találkoznak az elbűvölő szépségű Catherine-nel. A fiatal nő mindkettejüket megbabonázza, ám Jules az, aki közelebb tud kerülni hozzá. Idővel össze is házasodnak, de mikor a háború után újra egymás mellé sodorja őket az élet, Catherine meggondolja magát és inkább Jimmel kíván új életet kezdeni…

Truffaut különleges szépségű filmje húsz év történetét meséli el – cselekménye 1912-ben kezdődik és 1934-ben fejeződik be –, s ez idő alatt betekintést enged három személy sajátos kapcsolatába. Mit jelent a barátság? És a szerelem? Milyen egy szerelmi háromszög? Mekkora árat kell fizetni a döntéseinkért? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel a rendező, aki nem sorakoztat fel előttünk válaszokat, csupán csak velünk gondolkodik. Pontosabban: segít nekünk gondolkodni, hogy megtalálhassuk a saját válaszainkat.

Miért kötelező? Mert a francia és az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb alkotása. Csodálatos adaptáció, amely egyedi hangon beszél az emberi érzelmekről, a szerelem, a szeretet és a szabadság kérdéséről. Csodálatos film, amely nem irányítja a nézőt, hanem elengedi a kezét és gondolkodásra készteti.

Ui.: Legközelebb az új hullámos rendezők külön csoportjáról, a balpartiakról mesélek nektek. És az egyik legkedvesebb filmemet ajánlom, amely olyan, mint egy kiúttalan labirintus. Imádni fogjátok!

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkem:

A kamera mint töltőtoll