Messze nem csak egy testhorror – Titán (2021)

Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.

2016-ban a legtöbb helyen arról lehetett olvasni, hogy van egy francia film, egy kannibál-horror, amelyet nézve sokan elájultak a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Ez a film Julia Ducournau debütáló alkotása volt, a Nyers (Raw, 2016), amely olyan erővel, bátorsággal és olyan egyedi hangon mesél a nővé érés folyamatáról s a felnőtté válásról, hogy az valami hihetetlen. Igen, ebben az erőben, bátorságban és egyedi hangban benne van a naturalista ábrázolás is, de részben épp ez az, amitől annyira hatásos a film. Nos, mindez ugyanúgy elmondható a Titánról is, amely kapcsán viszont azt is bátran kimondhatjuk: Julia Ducournau jócskán megemelte a tétet.

Alexiát, a főszereplőnket kislányként ismerjük meg. Az apja mögött, a hátsó ülésen ül az autóban és minden erejével azon van, hogy idegesítse édesapját – pontosabban, hogy felhívja magára a rá láthatóan ügyet sem vető apja figyelmét. Egyre csak rugdossa az apuka ülését, aki egyszer csak dühösen hátrafordul; s máris megvan a baj. A baleset miatt Alexián nyitott koponyaműtétet kell végrehajtani, amely során egy titán lemezt ültetnek a fejébe, ez pedig végzetesen megváltoztatja az életét. Erős, zavarba ejtő vonzalmat kezd érezni az autók iránt, ami odáig vezet, hogy felnőve autókiállításokon dolgozik táncosnőként, s intim kapcsolatba is sokkal szívesebben kerül egy kocsival, mint egy emberrel – így történik, hogy végül teherbe is egy Cadillac ejti (igen, tudom, mennyire bizarrul hangzik ez, de elhihetitek nekem, működik).

De Alexia nem csak egy különös nő. Sorozatgyilkos is, aki egy igazán véresre sikerült éjszaka után menekülni kényszerül, mígnem meglát egy körözési fotót egy tíz évvel korábban eltűnt fiúról, akit tűzoltóparancsnok édesapja mindennél jobban szeret, s mindennél jobban szeretne visszakapni… Alexia életében először igazi otthonra lel a tűzoltóparancsnoknál, aki megmutatja neki – még inkább: akivel megmutatják egymásnak –, hogy létezik feltétel nélküli elfogadás és szeretet.

Igazán különleges érzés volt leírni ezt az utolsó mondatot, a Titán ugyanis határozottan nem mindennapi módon beszél az olyan egyszerű, hétköznapi dolgokról, érzésekről, nehézségekről és fájdalmakról, amelyek jobban vagy kevésbé, de mindannyiunk életét átszövik. Milyen érzés szeretetlennek lenni? És kívülállónak? Másnak? Mit jelent a gondoskodás? És a feltételek nélküli, tiszta szeretet? Mihez kezdjünk magunkkal; a testünkkel, a nemiségünkkel, a rajtunk és bennünk lezajló változásokkal? Többek között ezek a kérdések kerülnek elő a filmben, mely ugyan a testet (annak erejét és sérülékenységét egyaránt) helyezi a középpontba, mégis leginkább a testben lakozó egyénről szól.

Amellett azért ne menjünk el szó nélkül, miként kerül a fókuszba az emberi test. Julia Ducournau Titánja ízig-vérig testhorror: van benne premier plánban mutatott nyitott koponyaműtét, meg néhány kötőtűvel végrehajtott gyilkosság is, s akkor még épp csak belekezdtem a felsorolásba… Ám a sokszor groteszk, bizarr és kényelmetlenül őszinte megmutatás nem öncélú, nem csak önmagáért van.

A Titán, nyílt és könyörtelen ábrázolásmódjának köszönhetően igazán erősen és egyértelműen képes rámutatni, milyen szoros kapcsolat van a test és a psziché között, milyen erőteljes hatást gyakorol e két „matéria” akármilyen változása egymásra.

Emellett pedig valóban nagyon szépen beszél az emberi kapcsolatokról, a gondoskodás és a szeretet erejéről. Ez a – meglehetősen sajátos és különös – szépség pedig nagyban köszönhető a két fő karakternek és az őket alakító színészeknek. Az Alexiát játszó Agathe Rousselle mindvégig csodálatosan földöntúli, s a tűzoltóparancsnokot megformáló Vincent Lindon sem kevésbé kiváló; mindketten végtelenül karizmatikusak és szuggesztívek. Ez utóbbi Ruben Impens képeiről és a zenéről is elmondható – az például egyszerre félelmetes és érzéki, ahogy a felnőtt Alexiát a The Kills Doing It To Death című számát hallgatva ismerjük meg.

Brutálisan jó ez a film – és még visszafogottan fogalmaztam. Erőszakos, nehezen befogadható, bizarr és sokkoló, igen, de gyengéd, érzelmes és igencsak szerethető is. Ezzel a szerethető szóval persze biztosan vannak, akik vitatkoznának, de én bátran mondom: ha valaki ilyen nyers erővel képes beszélni az emberről, s az emberi kapcsolatokat mozgató dolgokról, azt csakis szeretni lehet.

Látni kell, mert nemcsak megidézi Lynch és Cronenberg munkáit, hanem oda is áll melléjük a ranglétrára. S mert tényleg végtelenül merész, hatásos és különleges. Az pedig, ahogyan egy jelenetben eszünkbe juttatja Michelangelo Pietà-ját, egészen csodálatos.

A Titán október 28-ától látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Nyers (Raw, 2016)