Mi az a plán?

Sokat vacilláltam rajta, vajon mennyire ismeritek a plán kifejezést, és arra jutottam, hogy biztosan jól – ennek ellenére most mégis ezzel a filmes szakszóval foglalkozunk, méghozzá azért, mert véleményem szerint a mozgókép vizuális világának vizsgálata az egyik legizgalmasabb dolog. Ha nem hiszitek, járjatok utána! (De ha hiszitek, akkor is!)

Mielőtt azonban leírnám nektek a plán, vagyis a képkivágás definícióját, távolodjunk el egy kicsit ettől a fogalomtól – valahogy úgy, mintha a filmet igyekeznénk a vászontól egyre hátrébb lépkedve vizsgálni. Van ugyanis maga a filmkép, amely időtartamot jelenít meg, melyhez mozgásegység kapcsolódik. Így tehát egy filmkép nem más, mint idő-és mozgásegység. A filmképek egymásutánja pedig új tér-idő rendszert, tehát folyamatosságot hoz létre.

És már el is érkeztünk a plán (képkivágás) kifejezéshez, amely a kamera és a képtárgy (a kamera által rögzített dolog) mértékviszonyát jelölő fogalom.

Bizonyára tisztában vagytok vele, de azért leírom, hogy igen sokféle plánnal találkozhatunk.

• A figyelemkibővítő plán (nagytotál) a legnagyobb metszetet adja a térből és az időből. Több, szelektív információt tud közvetíteni. Figyelemkibővítő plán használatakor szétszóródik a nézői figyelem: a befogadó választja ki azt, hogy mit néz meg jobban, mire koncentrál az adott képen.
• A figyelemösszpontosító plánok (amerikai plán, félközeli, premier plán, nagyközeli, szuperközeli) viszont egy adott dologra összpontosítanak, egyvalamit emelnek ki.

És most nézzük egy kicsit részletesebben! A félközeli – más néven second plán – mellképet mutat, míg a totál plán vagy nagytotál (illetve nagytávol) bármilyen távolságban, de mindig teljes alakot, alakokat ábrázol azok környezetével együtt. A premier plán, vagyis közelkép tartalmi közléseket tud tenni; megjeleníti a gondolati tartalmakat, érzelmeket közvetít, és kiemeli, hangsúlyossá teszi a színészi játékot. Filmnyelvi és narratológiai funkciója is van: sűrít, leír, jellemez, és megmutatja az apró részleteket.

Akármilyen bonyolultan és töményen is néz ki mindez így leírva, ameddig a kamera nem mozdul meg, a plánfajták viszonylag könnyen beazonosíthatók. Ha a főhősünk arcának egy részletét, esetleg a szeméből kibuggyanó könnycseppeket látjuk, biztosak lehetünk benne, hogy közelképpel, mi több szuperközeli plánnal van dolgunk, ha pedig messziről kémleljük a tenger hullámait a lemenő nap fényével megbolondítva, a nyakunkat tehetjük rá, hogy nagytotált látunk. Ám amint a kamera megmozdul, „borul az egész”, hiszen a kameramozgás a plánok legváltozatosabb kombinációit, s a plántípusok átmeneteinek végtelen sorát hozhatja létre akár egyetlen jeleneten belül is. Most persze, lehetne kérdezni, hogy akkor minek jegyezze meg az ember, miként ismerheti fel a félközelit vagy a premier plánt? A válaszom pedig nem más, minthogy azért, mert a plánok ismerete sok esetben segíti a befogadást, a film megértését. Aki tudja, milyen funkcióval rendelkezik az a plán, amelyet éppen lát, az tudja azt is, hogy a rendező szándéka szerint mire kell figyelnie.

Bár ez talán már nektek is eszetekbe jutott, azért leírom, hogy a legelső filmkészítők még nem igazán éltek a plánváltás lehetőségével – ami nem meglepő, mivel a jelentőségével sem lehettek még tisztában. „A korai némafilmek többnyire egyetlen kamerabeállításból készültek, merev, színpadias hatást keltve.” A moziélmény lényegében csak akkor vált képessé arra, hogy elszakadjon a színháztól, amikor a filmkészítők meglátták a lehetőséget a plánváltásban. A különféle plánok használata és váltogatása nem sznobizmus vagy a tehetség fitogtatása, hanem rendkívül fontos filmkészítési stratégia: a filmkészítő ezáltal vonja be a nézőt az eseményekbe. De az sem utolsó szempont, hogy az eltérő időtartamú és különböző plánok váltakozása sajátos ritmust, tempót ad a képsoroknak.

„Egy film tehát rengeteg különböző plánból áll össze” – amikor meghallottam ezt a mondatot a filmelemzés kurzuson, rögvest elhatároztam, hogy amint hazaérek, bekapcsolom az első filmet, amely a kezem ügyébe akad, és akkor először nemcsak megnézem, hanem meg is vizsgálom. Ez a film a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968) volt, és hogy őszinte legyek, azt hiszem, ennek a kis játéknak köszönhetően szerettem meg annyira – a filmet és a néző figyelmének irányításához nagyon értő rendezőt, Stanley Kubricket is.

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Ajánlhatnám Andrej Tarkovszkij bármelyik filmjét vagy Tarr Béla alkotásait is, hiszen mindkettejüknél kiemelt szerepe van a képeknek – és akkor még sorolhatnám a rendezőket… Én viszont a 2001: Űrodüsszeiát ajánlom nektek. Meg a játékot, amelyet úgy is hívhatnék: keresd a plánt!

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968)

Kötelező filmek – Sztalker (Stalker, 1979) és a képi világ vizsgálata