Mi az a vágás?

Tulajdonképpen ismét arra jutottam, hogy jól ismeritek az általam bemutatni kívánt kifejezést, mégis úgy éreztem, érdemes foglalkoznunk a vágással, hiszen ez a filmkészítés azon folyamata, amely – a rendezéssel szoros összefüggésben – meghatározza egy film szerkezetét, felépítését, ritmusát. Tehát: a jövőben, mikor egy film végén lepereg a stáblista, ne csak a rendező és a főbb színészek, továbbá az operatőr nevét figyeljétek – és jegyezzétek meg –, hanem a vágóét is.

De miért olyan fontos a vágó személye? E kérdés megválaszolásához először ismerjük meg a kifejezést. „A vágás – más szóval montírozás – a filmi utómunka meghatározó munkafázisa, melynek során a leforgatott filmet egy szakember, a vágó – többnyire a rendező közreműködésével – a vágóasztalon összeállítja, folyamatosságot, ritmust biztosítva ezzel a készülő alkotásnak.” Vagyis a vágó illeszti egymáshoz az egyes felvételeket, jeleneteket, ily módon (részben) neki köszönhető, hogy a filmi nyersanyagból, amely esetenként temérdek órányi, végül egy másfél-két órás mozgókép lesz.

Természetesen a vágás során az egyes felvételek különbözőképpen találkozhatnak. A képátmenet történhet

• keményvágással: a két kép élesen, minden manipuláció nélkül követi egymást,
• áttűnéssel: az éles képátmenet egy trükk segítségével eltűnik,
• fade-del: az első kép fokozatosan elsötétül, a következő fokozatosan kivilágosodik,
• „vájpolással”: valamilyen kontúrú maszk szűkítő takarásában tűnik el az első kép, s jelenik meg a következő.

Igen, tudom, ezen a ponton nektek is eszetekbe jutott, hogy „ki lehetett az a zseni, aki először csinált ilyet?”. Nos, a „tettes” Georges Méliès francia bűvész, filmrendező, színész, producer, forgatókönyvíró, operatőr, akinek nemcsak Európa első filmstúdióját, a storyboardot és a stoptrükköt köszönhetjük, no meg az Utazás a Holdba (Le Voyage dans la Lune, 1902) című klasszikust, hanem a vágást is. Méliès, aki 1896 és 1912 között közel 500 filmet készített, hamar kinőtte a korabeli filmkészítési technika által biztosított időkeretet, ezért az elkészült filmeket összeragasztotta, így mondhatni elsőként alkalmazta a vágás eszközét. A francia filmes a tudományos-fantasztikus történetek mestere volt, utópisztikus filmjeiben pedig varázslatos trükktechnikát alkalmazott: a stoptrükköt, amely segítségével a filmképen látható alakot eltüntette, majd a tér egy másik pontján mutatta meg újra. Ezt a trükköt ugró vágásnak is nevezik, amely elérhető egy folyamatos mozgás megszakításából, vagy a kamera pozíciójának megváltozásából, plánváltásból.

A vágás első alkalmazója után mindenképpen meg kell említenem A nagy vonatrablás (The Great Train Robbery, 1903) rendezőjét, Edwin S. Portert, ugyanis vélhetően ő használta először a több beállításból összerakott vágást. Míg Méliès filmjei esetén a jelenetek időben és térben nem kapcsolódnak egymáshoz, tehát független epizódok sorozataként hatnak, addig Porternél az egyes események már nemcsak időbeli sorrendben szerepelnek, hanem a jelenetek egymásból következnek.

De ha már vágás, nem szabad megfeledkeznünk a szovjet montázsiskoláról és legjelesebb képviselőiről: Eizensteinről és Kulesovról, illetve arról, hogy a vágás fogalma a montázséval rokon. Ám míg az előbbi a (vágási) folyamat technikai, manufakturális jellegére vonatkozik, az utóbbi a filmképek összeállításának nyomán születő esztétikai hatásokra utal. Minderről – vagyis a montázsról – ITT olvashattok részletesebben.

Amint azt látjátok, a vágás rendkívül fontos „kelléke” volt a némafilmeknek, és ez a kitüntetett szerep azóta sem veszített rangjából. A 21. századi filmkészítés azonban új irányokat is kijelöl e technikai folyamatban: mostanra már elterjedtté vált a speciális effektusok láthatatlan montázsa, valamint a számítógéppel animált világok felépítése és összeillesztése a lefényképezett valósággal. És hogy mi várható még a jövőben? Nehéz, sőt szinte lehetetlen válaszolni vagy jóslatokba bocsátkozni. De ha még köztünk járna, Méliès-nek biztosan lennének ötletei…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Most igazán elegáns lenne Méliès Utazás a Holdba című filmjét ajánlani, én viszont arra gondoltam, megleplek benneteket. Méghozzá egy olyan alkotással, amelyben egyetlen vágás sincs. Szóval nézzétek meg Alekszandr Szokurov Az orosz bárka (Russkiy kovcheg, 2002) című filmjét! És mostantól, ha filmet néztek, néha figyeljetek a vágásokra is!

Kapcsolódó cikkeim:

Az orosz bárka (Russian Ark, 2002) – kritika

Kötelező filmek – Utazás a Holdba (Le Voyage dans la Lune, 1902)