Muriel esküvője (1994) és az ocker

Mielőtt belekezdtem e cikk megírásába, gondoltam, utánanézek és utánakérdezek, mit mond elsőként az internet, s mit a hozzátartozóim arra a kérdésre: Mi az az ocker? A férjem azt felelte: földes anyag, az érchez van köze. Az anyukám pedig azt: már-már barnába hajló sötétsárga színt jelent. A kereső megerősítette ezen állításokat, ám az elsők között feldobta azt is, amely sokkalta közelebb áll ahhoz, amit valójában kerestem. „Szleng – sztereotip kifejezés –, amelyet olyan ausztrál emberre használnak, aki nem kulturált módon beszél és viselkedik; erős akcentusa van, sört iszik, barbecue-t eszik, ausztrál focit néz stb.” – magyarázza az Urban Dictionary azt a kifejezést, amely nemcsak egy ausztrál ember-, hanem filmtípust is jelöl. Én most ez utóbbiról mesélek nektek.

Az ocker jellegzetes ausztrált filmműfaj, amelynek definíciója igencsak illik az Urban Dictionary-é mellé: „Nyílt szexuális utalásokkal és közönséges nyelvezettel mulattató, főként jellemkomikumra építő vígjátéktípus.” Az ockerkomédiák hősei többnyire egyszerű gondolkodású, csöppet sem kifinomult viselkedésű, a társadalmi ranglétra alsó fokán elhelyezkedő férfiak, akik látványos megvetéssel viseltetnek a vagyonos és értelmiségi személyekkel és rétegekkel szemben. „Az ockerek szerkesztésmódja epizódszerű, cselekményük a lazán összefűzött gegek köré épül.”

A műfaj 1971-ben született, amikor – a korábban igen szigorú ausztrál filmcenzúra enyhítését követően – Tim Burstall elkészítette a Gólya (Stork) című filmjét. A David Williamson The Coming of Stork színjátékán alapuló Gólya óriási siker volt: az 1972-es Australian Film Institute Awardson díjazták a forgatókönyvét, a két főszereplő színészi játékát (Bruce Spence és Jacki Weaver megosztott díjat kaptak színészi játékuk elismeréseként) és Tim Burstallt, aki a legjobb rendezésért járó elismerést vehette át. Az egyik első ocker tehát kiemelkedő alkotás lett, továbbá a cenzúra enyhülését követően újjászületett ausztrál film első nagy kereskedelmi sikere.

Az ezt követő időszakban aztán olyan fiatal rendezők is szerencsét próbáltak a zsánerrel, akik később a nyolcvanas évek ausztrál új hullámának vezéralakjai lettek. Bruce Beresford 1972-ben a Berry McKenzie kalandjai (The Adventures of Barry McKenzie) című ockerkomédiával jelentkezett, Peter Weir pedig 1974-ben elkészítette a Párizs, a roncskocsik Mekkája (The Cars That Ate Paris) című filmet.

És az ocker azóta is él: kíméletlen, szatirikus szemlélete, szabados hangvétele a mai napig felismerhető az ausztrál vígjátékokban. Példának okáért P. J. Hogan Muriel esküvője (Muriel’s Wedding, 1994) című filmjében is, amely rendkívül szórakoztatóan figurázza ki azt a felszínes társadalmi szemléletet, mely szerint az, aki megházasodott, többet ér és többet ért el, mint az, aki nem.

A történet főhőse egy fiatal lány, Muriel, aki egy unalmas vidéki kisvárosban, nyomasztó családi légkörben él. Hosszú ideje munkanélküli, az apja és a testvérei megkeserítik az életét, s még az úgynevezett „barátnői” is kiközösítik, mondván: leégeti őket. Na, ekkor jön el az a pont, amikor a visszahúzódó, gátlásos Muriel, aki korábban naphosszat csak ült a szobájában, s ABBA-dalokat hallgatva álmodozott az esküvőjéről, amely által végre kiszabadulhatna a város és a családja fojtogató légköréből, úgy dönt: elég volt. Apja bankszámláját lenullázva Muriel Hawaiira szökik, majd pedig Sydneybe költözik, hogy új életet kezdjen…

P. J. Hogan filmje rendkívül szórakoztató – és tanulságos – vígjáték, amely valóban felhasználja az ocker műfaji elemeit. Már a család életének bemutatása során eszünkbe juthatnak az ausztrál vígjátéktípus jellemzői: elsősorban a kíméletlen, szatirikus szemlélet. Ott van ugyanis az apa mint a család diktátora, aki úton-útfélen érzékelteti a gyerekeivel, hogy semmirekellők; az anya, akit már-már házi cselédnek is nevezhetnénk; s ott vannak a gyerekek, akik mintha csak az apjuk által rájuk aggatott címkének akarnának megfelelni azzal, hogy mihaszna ingyenélőként viselkednek. Muriel családja és ismerősei jórészt mind felszínesnek és ostobának tűnnek, de van egy kivétel: Rhonda, a film talán legfontosabb karaktere. Ő az, aki az álmok világából a valóságba rántja Murielt és szembesíti azzal a ténnyel: egy napon szembe kell néznie valódi önmagával és el kell döntenie, milyen ember akar lenni, milyen életet szeretne élni.

A Muriel esküvője Rhonda és Muriel karakterének, valamint Rachel Griffiths és a címszereplő Toni Collette játékának köszönhetően igazán különleges élmény. Muriel jellemfejlődését egyszerűen élvezet nézni! És élvezetes megfigyelni azt is, milyen tudatosan köszönnek vissza benne a ’71-ben indult ocker műfajának jellemzői!

Miért örök értékű? Egyebek mellett azért, mert az ausztrál filmtörténet egyik legjellegzetesebb filmműfaját idézi meg.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára