Napsütötte borzalom – Fehér éjszakák (2019)

Milyen érzés magunkra maradni, ráadásul úgy, hogy valójában nem vagyunk egyedül? És milyen tartozni valahová? Mennyit ér meg az, hogy egy közösség tagjai lehetünk? Mit jelent a – természet és embertársaink iránt érzett – szeretet? Többek között ezek a kérdések kerülnek elő az Örökség (Hereditary, 2018) című filmmel tavaly debütált rendező, Ari Aster legújabb munkájában, a hazánkban forgatott Fehér éjszakákban (Midsommar, 2019), amely nemcsak lételméleti dilemmákat boncolgat, hanem a horror műfaját is, méghozzá szikrázó napsütésben…

Mikor 2018-ban bemutatták az Örökséget, a világ filmszakértői egy emberként kiáltottak fel: tökéletes! Az elsőfilmes Ari Aster pillanatok alatt a horror nagyágyújává vált, akiről mindenki szuperlatívuszokban kezdett beszélni, s aki valóban úgy lépett be a filmvilág panteonjába, mint a rettegés egyik legnagyobb ismerője. Akkor egy család életébe engedett bepillantást, és egyebek mellett az emberi természet sötét oldalát igyekezett feltárni előttünk – tulajdonképpen pontosan ezt teszi második horrorjában, a Fehér éjszakákban is!

Amelynek főhőse egy fiatal egyetemista lány, Dani, aki egy igencsak tenyérbemászó sráccal jár. Ő Christian, az antropológus hallgató, akinek leghőbb vágya, hogy végre elhagyja Danit, és összejöjjön egy olyan lánnyal, aki – hogy a barátját, Josh-t idézzem – „szeret dugni és nem csinál belőle bazári majmot”. A szakítást azonban elodázza egy szörnyű tragédia, Christian pedig – nagy duzzogva – úgy dönt: inkább Danit is meghívja arra a svédországi nyári fesztiválra, ahova a barátaival készülnek. A fiatalok Hälsinglandba utaznak, ahol a Hårga közösség nyári napforduló alkalmából rendezendő kilencnapos ünnepségén vesznek részt. Kezdetben csak mosolyt, varázsgombát és kábító hatású főzeteket kapnak, az idő előre haladtával viszont olyan szokásokkal szembesülnek, amelyek láttán a civilizációból épphogy kiszakadt ember bizonyosan futásnak eredne. Az amerikai diákok azonban nem menekülnek – lévén, ketten is arra készülnek, hogy a helyiek népszokásairól írják a doktori disszertációjukat. Továbbá: talán nem is sejtik, hogy menekülniük kellene…

Most, hogy túl vagyok rajta, kimondom: a Fehér éjszakák cselekményének ismertetése rendkívül nehéz feladat. Részben azért, mert a borzalom jelenléte már abból egyértelmű, ha elmondom: hiába ünnepli a Hårga közösség a nyári napfordulót, vagyis hiába nem megy le a nap, ez egy kőkemény horrorfilm. Részben pedig azért, mert már ezzel az egy mondattal is elárulom, hogy a vidám mulatság valami olyasmibe csap át, ami mellett a legvadabb rémálmaink is eltörpülnek.

És valóban: a Fehér éjszakák brutális erejű horrorfilm, amely nem megijeszt, hanem a bőrünk alá kúszik és rátelepszik minden egyes idegszálunkra, hogy aztán addig ugráljon rajtuk, amíg nem érezzük azt, hogy sem odanézni, sem pedig nem odanézni nem bírunk. Ari Aster tökéletesen tisztában vele, hogyan kell félelmet kelteni a nézőben, ahogyan azzal is, milyen az igazi félelem, s honnan ered. De még azt is ide kell írnom, hogy a fiatal rendező pofátlan tehetséggel játszik a befogadóval! Tudniillik mesteri módon taszítja a bizonytalanságba; hagyja, hogy a szereplőkkel együtt sodródjon az ismeretlenbe és jelenetről jelenetre azon rettegjen, vajon mi következik.

A Fehér éjszakák esetén a feszültség egyik legfőbb forrása épp ez: a bizonytalanság. Vagy azt is mondhatnám: a tudatlanság. Ahogyan a szereplőknek, úgy nekünk nézőknek sincs fogalmunk arról, mi zajlik a közösség napsugarakat formázó kapuján belül, így képkockáról képkockára haladunk egyre beljebb a napsütötte borzalomba. Amely mellesleg egy csodálatos mese az emberi természetről – a film elején szétnyíló „függöny” legalábbis erre enged következtetni. Az ezt követő prológus pedig egyszerre adja meg az alaphangot és tölti fel érzelmi gazdagsággal az egész narratívát, mely javarészt egy mérgező kapcsolat működését és felbomlását mutatja be, valamint azt, milyen lehet félnek lenni egy olyan egészben, amely nem is létezik. Dani foggal-körömmel és nem mellesleg feltétlen szeretettel ragaszkodik Christianhoz, aki mellett akkor is egyes egyedül van, ha a fiú fogja a kezét.

Mit jelent igazából a magány? – teszi fel a kérdést Ari Aster, majd megfejeli jó néhány másikkal. Például azzal: mitől család a család? Meg azzal: mi teszi lehetővé a szekták működését? Sőt, azzal is: mit kell visszaadnunk a természetnek cserébe mindazért, amit elvettünk? Bizony, ezek valamelyest kényelmetlen kérdések, ám a valósággal ellentétben a Fehér éjszakákat nézve nem tudunk kibújni alóluk. De nem csak emiatt érezzük azt a vászon előtt ülve, hogy inkább nem akarunk odanézni… Hanem mondjuk azért is, mert a távolságtartás eszközét felhasználva a rendező szinte teljesen kiirtja belőlünk az empátiát. Nem kifejezetten izgulunk a szereplőkért, de ez még hagyján! Mert ott van a humor, amely, mint a hallucinogén hatással bíró gomba, már-már szatírát varázsol a drámával jócskán átitatott horrorból, és olyan helyzetekben is nevetésre ingerel bennünket, amikor eszünk ágában nem lenne nevetni.

Ari Aster – oldalán az Örökséget is fényképező Pawel Pogorzelski operatőrrel, aki steril, mégis élettel teli, színpompás képekkel örökítette meg a napfényes lidércnyomást, amelyhez egy kis bódító hullámzást is adott – tehát ismét különleges, sőt tökéletes filmet készített. Olyat, amellyel tovább dekonstruálja a horror műfaját, melyet a jump scare-ek helyett olyan – a szó legmocskosabb értelmében vett – mélyen emberi sajátosságokkal tölt meg, amelyekkel korábban Michael Haneke vagy Lars von Trier munkáiban, példának okáért a Dogvillle – A menedékben (Dogville, 2003) találkozhattunk. És a Fehér éjszakákban legalább olyan magával ragadó alakítást nyújt a főhősnőt megformáló Florence Pugh, mint a Dogville-ben Nicole Kidman… A Fehér éjszakákban megjelenő közösség bennem egyértelműen felidézte Dogville lakóit, akárcsak Dani sajátos karakterfejlődése Grace személyiségének változását. S ahogyan Trier filmjében, úgy Ari Aster – jó, kimondom – remekművében is felmerül a legkényelmetlenebb kérdés: ki a gonosz?

Látni kell, mert igazi horrorcsemege. Persze, nem könnyű nézni és értelmezni mindazt, amit látunk, de nagyon is érdemes!

A Fehér éjszakák július 18-ától látható a mozikban az ADS Service Kft. forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Dogville – A menedék (Dogville, 2003)