„Nem baj, ha valaki más, mint a többiek” – Dumbó (2019)

Ha azt mondom, Tim Burton, szerintem mindenkinek eszébe jut az álmok és persze, a rémálmok birodalma, hiszen ő az a rendező, aki a filmkészítés szabályait felrúgva sajátos mesevilágot alakított ki, amelynek keretei között bármi lehetséges. Meséi sokszor elragadók voltak, néha viszont csalódást okoztak, ezért hát nagy reményekkel, ám aggódva ültem be a moziba, hogy megnézzem, miként álmodta újra a filmvilág csodabogara azt a történetet, amelyről joggal mondhatjuk, hogy a legszebbek közül való. A Dumbó (Dumbo, 2019) pedig, hiába nem nyűgözött le maradéktalanul, egy szempillantás alatt elvarázsolt.

Tim Burton és a Disney együttműködése 2010-ben az Alice Csodaországban (Alice in Wonderland, 2010) című filmmel kezdődött, ami nem volt túl nagy siker… A Lewis Caroll két meseregényéből készült alkotás ugyan szemkápráztató, de cseppet sem varázslatos, és sajnos ugyanez mondható el az Éjsötét árnyékról (Dark Shadows, 2012) és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiről (Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children, 2016) is, amelyek szintén tetszetősek, ám – mondjuk ki bátran – üresek. E két utóbbi film nem a Disney égisze alatt készült, de muszáj volt megemlítenem őket, hiszen arról árulkodnak, hogy Tim Burton fárad – vagy csak már nem szeret (annyira) mesélni. Legalábbis ezt gondoltam én, és ez a gondolat zakatolt a fejemben, amíg a Dumbó főcímét néztem, amely olyannak hatott, mint egy cirkuszi előadás kezdete. Na, ekkor fogta meg a sálam Burton úr, és ragadott magával újfent egy sajátos mesevilágba; én pedig akaratlanul is mosolyra húztam a szám.

De mielőtt beszámolnék magáról az élményről, leírom az új, élőszereplős Dumbó történetét. Tim Burton ugyanis bőven kiegészítette és megváltoztatta az eredeti, 1941-es rajzfilm cselekményét: például embereket csempészett bele. De az is fontos újítás, hogy nála az állatok nem beszélnek. Ez mellesleg egyáltalán nem furcsa vagy zavaró, sőt valamiféleképpen életszerűbbé, hihetőbbé teszi az amúgy hihetetlen történetet, amely egy édesapa hazatérésével indul.

Holt Farrier százados, a Medici fivérek vándorcirkuszának egykori lovas sztárja megtörten és fél karját elveszítve tér vissza az első világháborúból. Gyermekei elé szaladnak, de az öröm helyett szomorúság játszik a szemükben; a télen halt meg az édesanyjuk. Max Medici cirkuszigazgató ezzel szemben nagy vidáman üdvözli Holtot, majd közli vele, hogy el kellett adnia a lovakat, így új feladatot kap: ő lesz az elefántok gondozója. A férfi természetesen fel van háborodva, ám ezt az érzést másnap felváltja a döbbenet, mivel az újonnan – és olcsón – megvásárolt Jumbo mama különös szerzetet hoz a világra. Igen, ezt tudjuk: egy kiselefántot, akinek óriási füle van. Az állat kezdetben nevetség tárgya, s a bohócok számának része, de mikor kiderül, hogy hatalmas fülei repülésre szolgálnak, hirtelen a cirkusz legnagyobb látványossága lesz. A csodának hamar híre megy, a gazdag üzletember, V.A. Vandevere pedig gáláns ajánlatot tesz Max Medicinek: legyen a társa, s költözzön az egész társulatával az ő szórakoztató centrumába. Az igazgató nem haboz sokat, csakhogy az új otthon a csillogó felszín alatt sötétséget és kegyetlenséget rejt…

Mindebből jól látszik, hogy Tim Burton végre visszatért önmagához. A cirkusz varázslattal teli világát nemcsak élénk színekkel, de sötétséggel is megtöltötte, s ismét bizonyította, hogy képes olyan filmet készíteni, amely szép – mit szép, szemet kápráztató! –, de tartalmas is. Ben Davis operatőr kamerakezelése sokszor a szó szoros értelmében szédítő, és a CGI is pazar – olyannyira, hogy e filmet nézve tényleg azt érezzük: beléptünk a cirkusz birodalmába. A látvány valóban káprázatos; éppen ez válik a film hibájává, merthogy a képiség sajnos túlnő a történeten és annak mondanivalóján.

A Dumbó egyik legfontosabb üzenete az, hogy nem baj, ha valaki más, mint a többiek. E sugallat Tim Burton legjobb filmjét, a Nagy Halat (Big Fish, 2003) idézi meg, de egy másik gondolat is visszaköszön ebből az alkotásból: a család fontossága. A Dumbó azonban túlontúl színes-szagos ahhoz, hogy igazi mélységében elénk tárja ezeket az üzeneteket. Továbbá: hiába hosszú, száguldó ritmusa miatt olyan hatást kelt, mintha csak elröppennénk az érző karakterek mellett. Pedig a szereplők tényleg figyelemre méltók, s a színészek – Colin Farrell (Holt Farrier), Danny DeVito (Max Medici), Michael Keaton (V. A. Vandevere) és Eva Green, aki egy először utálatra méltó, mert szeretnivaló légtornászt alakít – páratlan tehetséggel és átéléssel keltik őket életre.

Ezek némiképp nagy és zavaró hibák, a Dumbó mégsem rossz, éppen ellenkezőleg! Ez az élőszereplős mese ténylegesen egy mese, amely elsősorban a gyerekeknek készült, és bár olykor biztosan megrémíti majd őket a sajátosan timburtonos képi világ, olyan mesét láthatnak, amelynek színpompás csomagolása alatt fontos tanulságok lapulnak.

Látni kell, mert egyedi újragondolása egy klasszikusnak. És mert, ha van valaki, aki igazán ért ahhoz, hogyan kell a mesék – és jelen esetben a cirkusz – varázslattal teli, tobzódó, nem e világi birodalmát a vásznon új életre kelteni, hát az Tim Burton!

Érdekesség: A filmben a Fővárosi Nagycirkusz korábbi művészeti vezetőjét, Kristóf Krisztián artistát is felfedezhetjük, aki cirkuszi vezetőként vett részt a film készítésében, és egy jelenet erejéig fel is tűnik benne!

A Dumbó március 28-ától látható a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.