Két dolgot már egészen biztos, hogy álmotokból felkeltve is tudtok rólam. Egy: szeretem a horrorfilmeket. És kettő: odavagyok a szerelmesfilmekért, egészen pontosan azokért a mozgóképekért, amelyekben – ahogy azt egy korábbi cikkemben is leírtam – kendőzetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések vannak arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk. Nos, a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, 2019) éppen ilyen film: súlyos lélektani dráma, amely a lehető legemberibben mesél olyan dolgokról, mint a magány, az öregedés, a szerelem és a vágy.
Szívszorító, megrázó, felkavaró – olvastam a Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) című filmről, és miközben besétáltam a jegyemmel a moziterembe, azon gondolkoztam: vajon mennyire fog fájni mindaz, amit látni fogok? Be kell, hogy valljam: nagyon fájt… Ez a film azonban nem hatásvadász, nem utazik a könnyeinkre, és nem akar tudatosan fájdalmat okozni, egyszerűen csak őszinte.
Néhány nappal ezelőtt azzal a céllal ültem le a laptop elé, hogy friss albán filmeket keressek az interneten. Így leltem rá Robert Budina Menedék a felhők között (Streha mes reve, 2018) című – a 22. Tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztiválon bemutatott – drámájára, amely olyannyira különleges, mondhatni meditatív élményt nyújtott számomra, hogy amint vége lett, elindítottam még egyszer.
Mikor először találkoztam a belső vágás kifejezéssel, egy műtőasztalon fekvő ember képe jelent meg a lelki szemeim előtt, és igen sokáig kellett összpontosítanom, hogy elűzzem ezt a képet. De szerencsére volt segítségem: Jancsó Miklós! Akinek mesterművei egy életre befészkelték magukat a fejembe, s most már, ha azt hallom: belső vágás, elsőként a Szerelmem, Elektra (1974) jut eszembe.
Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.
Őszintén bevallom: a FOMO, vagyis fear of missing out kifejezés számomra egészen addig teljesen ismeretlen volt, míg nem szembesültem azzal: Hartung Attila első nagyjátékfilmje ezzel a címmel kerül a mozikba 2019 őszén. Akkor azonban rögtön utánanéztem, s megtudtam, hogy a téma egyik első kutatója, Andrew Przybylski brit pszichológus a következőképpen definiálja a fogalmat: „átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk”. Nos, a FOMO – Megosztod, és uralkodsz igazán sokkoló képest fest arról a világról – a mi mai világunkról! –, amelyben a fiatalok attól való félelmükben, hogy lemaradnak valamiről, vagy még inkább lemaradnak valakiktől, olyan dolgokat csinálnak, amiket nézni is rossz. És a helyzet az, hogy félek, nem túlzás kijelenteni: ez nemcsak egy film, hanem a valóság.
Nemrégiben egyik olvasóm azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy ajánljak olyan filmet, amelyben előtérbe kerül a sport, a futás. Elsőként Simonyi Balázs Ultra (2017) című filmje ugrott be, ám ahogy folytattunk a beszélgetést, rájöttem: rengeteg olyan film pihen a gyűjteményemben, amelyet még ajánlhatok. Aztán ahogy néztem a színes és fekete-fehér mozgóképeket, eszembe jutott a nagy kedvencem, A hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of the Long Distance Runner, 1962), valamint a free cinema, vagyis az a filmművészeti irányzat, amely mind közül az egyik legkedvesebb számomra. (A cikket Szalontai Anikónak ajánlom.)
Nem tudom, hogy szabad-e éppen erről a filmről így nyilatkoznom, de lehetetlennek érzem nem megtenni, szóval leírom azt a mondatot, amely a Joker (2019) megtekintése után azonnal belém villant: „Ez egy csoda!” Todd Phillips filmje igazi művészi munka. Odaadással, bátorsággal és mérhetetlen tehetséggel készített remekmű, amely amellett, hogy új szintre emeli a képregényfilm zsánerét, kemény társadalomkritikát is megfogalmaz és felnyitja a szemünket: valahol mélyen Joker talán mindannyiunkban ott van…
Joachim Trier Thelma (2018) című filmje különleges, misztikus mese a felnőtté válásról, önmagunk felfedezéséről, az ártatlanság elvesztéséről, s ami talán a legfontosabb: a család és a vallás hatalmáról. A többrétegű cselekmény, a szimbólumok sokasága és a természetfeletti megjelenése arra ösztönöznek minket, hogy többször is megnézzük és alaposan megvizsgáljuk a filmet – Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük. Tartsatok velünk!