Nemrégiben arról mesélt nekem az egyik barátnőm, hogy évekkel ezelőtt készített egy videót, amelyben hírességeket kérdezett arról, mi a kedvenc szavuk. Gyorsan meg is kerestük, s ahogy hallgattam sorban, hogy angyal, jövendő, boldogság, tündérkert stb., rájöttem: nekem nincs kedvenc szavam. És míg a kedvenc szín hiányába könnyedén belenyugodtam, ebbe nem sikerült, szóval jelentem, ma reggel megtaláltam a kedvencem. Így hangzik: snitt. De mit jelent ez a szó? Most erről mesélek.
Amikor azt a szót hallom vagy olvasom valahol: vígjáték, mindig az visszhangzik a fejemben, hogy „ez a Szűcs az nem az a Szűcs, vagyis az ő Szűcsük, de nem a mi Szűcsünk”. Ilyenkor felidéződik bennem, hogyan folytak a könnyeim a nevetéstől, mikor először láttam a Meseautó (1934) ezen jelenetét. Aztán mielőtt még eszembe jutna Chaplin Aranyláza, az emlékek közül előugrik egy francia alkotó, Jacques Tati és az ő teremtménye, Hulot úr, akik még a legkomorabb pillanataimban is képesek voltak megnevettetni – úgy, ahogyan semmi és senki más. Éppen ezért most a Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot, 1953) című Tati-filmet ajánlom nektek. És a vígjáték műfaját!
Miután figyelmetekbe ajánlottam a Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmet, természetesen én is újranéztem, majd elkezdtem gondolkozni azon, vajon találok-e hozzá foghatót a kétezres években. És – bár azért nem lehet egymás mellé tenni a kettőt – találtam! Méghozzá a francia író-rendező, François Ozon A házban (Dans la maison, 2012) című filmjét, amely – akárcsak Alain Resnais műve – a képzelet labirintus-szerű világába kalauzol minket, eközben pedig számos kérdést vet fel. Többek között a műalkotásról és annak befogadásáról, mások megfigyeléséről, valamint az irodalom (és az írás) természetéről.
Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!
Tulajdonképpen ismét arra jutottam, hogy jól ismeritek az általam bemutatni kívánt kifejezést, mégis úgy éreztem, érdemes foglalkoznunk a vágással, hiszen ez a filmkészítés azon folyamata, amely – a rendezéssel szoros összefüggésben – meghatározza egy film szerkezetét, felépítését, ritmusát. Tehát: a jövőben, mikor egy film végén lepereg a stáblista, ne csak a rendező és a főbb színészek, továbbá az operatőr nevét figyeljétek – és jegyezzétek meg –, hanem a vágóét is.
Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül… – szokta feltenni a kérdést egy barátom, én pedig mindig igyekszem magyarázkodni, kerülve a nyilvánvaló anyagi haszon témakörét. Mostantól viszont nem kell ezt tennem; elég lesz megmutatnom neki Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét és annyit mondanom: ezért. A horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusa a lehető legjobb kézbe került, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elkészült az év horrorja.
A legutóbbi Filmek térből és időből-cikkemben a francia új hullám irányzatát mutattam be, majd azt ígértem, hogy legközelebb az új hullámos rendezők külön csoportjáról, a balpartiakról mesélek nektek, és az egyik legkedvesebb filmemet ajánlom. Nos, elérkezett a legközelebb, vagyis itt az idő, hogy megnézzétek Alain Resnais Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmjét. Azt azért elmondom: most a filmművészet egyik legnehezebben megfejthető alkotását ajánlom nektek – ám ez a mű olyannyira lenyűgöző, hogy le fog esni az állatok. Komolyan!
Most már vagy tíz perce ülök itt és próbálom kitalálni, milyen első mondat passzolna a legjobban az év minden bizonnyal legzseniálisabb (magyar) filmjéhez. Ettől persze, borzasztó bűntudatom van, hiszen sokaknak nemhogy tíz, még fél perc sem adódik elmélkedésre. Vagy mondjuk levegővételre. Vagy arra, hogy megmentsék a házasságukat. Vagy bármire. Róluk szól Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje, az Egy nap (2018), amelyhez talán ez az első mondat illik leginkább: ezt szebben, őszintébben és méltóbban nem lehet.
A 2017-es év márciusában még nem számítottam kimondottan gyakorlott filmklubba járónak – lévén januárban csaptam fel filmklubos kalandornak –, így tulajdonképpen csak abban voltam biztos, hogy különleges élményben lesz részem, akárhova is megyek; és persze, hogy mindig máshova megyek. Aztán márciusban ellátogattam a Cortex pszicho/film/klub egyik estjére, amelyen három, a hetedik sor második székén töltött óra után eldöntöttem: ide visszajövök. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy nem látogatóként, hanem a vetítést követő beszélgetés résztvevőjeként térek vissza… De így történt, szóval most már nemcsak kalandorként, hanem a vászon előtt ülő beszélgetőpartnerként is mondhatom: ha filmklubba akartok járni, de még nem tudjátok, hova, ide menjetek!
Mit jelent a barátság? És a szerelem? Milyen egy szerelmi háromszög? Mekkora árat kell fizetni a döntéseinkért? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, vagyis inkább kereshetjük meg a választ, ha megnézzük François Truffaut Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) című filmjét, a francia új hullám egyik legfontosabb alkotását. Most erről mesélek nektek. És persze, a francia új hullám irányzatáról is.