Ahogy én gondolom...

A film mint terápiás eszköz – beszélgetés a Szubjektív Kamera Filmklub házigazdáival

Valamikor 2017-ben úgy döntöttem, útjára indítom a Jöjjön divatba a filmklub! című cikksorozatom, azzal a céllal, hogy népszerűbbé tegyem a filmklubba járást és a fővárosi filmklubokat. Minden hónapban elmentem hát egy filmklubba, majd megírtam, hogy éreztem magam a közönség soraiban ülve. Az egyik legkülönlegesebb estét a Szubjektív Kamera Filmklubban töltöttem, ahonnan egyszerűen nem akartam hazajönni, és ahol nem jegyzeteltem, hanem beszélgettem. Ebben a filmklubban a filmet szinte terápiás eszközként használja a két házigazda: Mészáros Eli művészetterápiás foglalkoztató, kommunikációs és konfliktuskezelési tréner, valamint Forgon Miklós kommunikációs szakember. Velük beszélgettem: elsősorban arról, tényleg lehet-e terápiás eszközként használni a filmet.

Olvass tovább

2018.10.29 by
Látni kell

A te országod – X – A rendszerből törölve (2018)

Ujj Mészáros Károly a Liza, a rókatündér (2015) című filmjével egy életre belopta magát a szívembe. Jól meg is lepett, mikor szárnyra kelt a hír, hogy vérfagyasztó, kőkemény thrillerrel jelentkezik. A Liza, a rókatündér ugyanis az első percétől az utolsóig aranyos volt, amit azért egyáltalán nem várhatunk el egy thrillertől. Én személy szerint viszont elvártam valamit: hogy – akárcsak a Liza – szinte minden elemében tökéletes legyen. És az X – A rendszerből törölve az is, az első percétől az utolsóig.

Olvass tovább

2018.10.25 by
Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – A négyzet

Azt ígértem, hogy az Ahogy én gondolom… című rovatban nem kizárólag a filmekkel foglalkozom, hanem azzal is, milyen párhuzamok húzhatók a filmművészet és a valóság között. A filmek nagy része ugyanis a valóságból merít ihletet, és a valóság elé tart – olykor igencsak görbe – tükröt. A filmkészítők sokszor a társadalmi problémákról, az emberiség éppen aktuális helyzetéről mondanak véleményt, adott esetben inkább ítéletet – az üzenetüket azonban néha csak akkor érthetjük meg, ha igazán mély analízisnek vetjük alá a megtekintett művet. Egykori egyetemi tanárommal és barátommal, Faluhelyi Krisztiánnal pontosan erre vállalkozunk. Vizsgálatunk tárgya minden alkalommal egy szerzői film lesz, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A négyzetet!

Olvass tovább

2018.10.22 by
Látni kell

Egy csodálatos élet – Maudie (2016)

A valaha élt emberek szellemei figyelnek minket, itt maradottakat, „örökösen remélve, hogy az élők megtanulják félretenni a haragot, a bánatot, a keserűséget és a megbánást. Ezek a szellemek arra vágynak, hogy az emberek emlékezzenek rá, hogy még a leggyötrelmesebb élet is olyan nagyon csodálatos” – valahogy így hangzik Mary Alice monológja a Született feleségek záró epizódjának végén, amelyet egyáltalán nem lenne muszáj idéznem a Maudie (2016) kapcsán. Csakhogy nekem ez a pár mondat jutott eszembe, miután megnéztem a filmet, közben pedig arra gondoltam: ha valaki, hát Maud Lewis festőnő tényleg valóságos csodát varázsolt a gyötrelemből. És ez a csoda, amely a személyiségét magába olvasztó művészete és példaértékűnek mondható élete volt, olyan módon elevenedik meg a vásznon Aisling Walsh rendezésében, amellyel talán ő is elégedett lenne.

Olvass tovább

2018.10.20 by
Mi az a...?

Mi az a plán?

Sokat vacilláltam rajta, vajon mennyire ismeritek a plán kifejezést, és arra jutottam, hogy biztosan jól – ennek ellenére most mégis ezzel a filmes szakszóval foglalkozunk, méghozzá azért, mert véleményem szerint a mozgókép vizuális világának vizsgálata az egyik legizgalmasabb dolog. Ha nem hiszitek, járjatok utána! (De ha hiszitek, akkor is!)

Olvass tovább

2018.10.15 by
Látni kell

Kérlek, visszakaphatnám? – Őrzött idő (2017)

Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.

Olvass tovább

2018.10.10 by
Filmek térből és időből

A Casablanca (1942) és a melodráma

Amikor elkezdtem megtervezni ezt az oldalt, az első rovat, amely eszembe jutott, hogy „na, ez kell”, a Filmek térből és időből volt. Különös izgalommal töltött el a tudat, hogy bevezethetlek benneteket a filmek világába; nemcsak a történeti, hanem az elméleti kapukat is kinyitva előttetek. Most – két múltban tett látogatás után – egy elméleti kaland következik: az egyik elsőként kialakult filmműfajt, a melodrámát mutatom be nektek, valamint jeles képviselőjét, a Casablancát (1942), amelyet bizonyára ti is imádtok!

Olvass tovább

2018.10.08 by
Látni kell

A netről nem lehet eltűnni – Keresés (2018)

Bevallom nektek: néha úgy érzem, hogy a technika rohamos fejlődését szinte kívülállóként nézem végig. A kommunikációs szakemberek a lemaradók táborába sorolnának, vagyis azon emberek közé, akik csak az utolsó utáni pillanatban állnak át az „új rendszerre”. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi az a Snapchat, a Vibert még életemben nem láttam közelről, a mai tizenévesek világa tehát olyannyira idegen számomra, mintha másik bolygón élnék. De ha én így érzem, akkor mi van a szüleikkel? Többek között erre a kérdésre ad választ Aneesh Chaganty Keresés (Searching, 2018) című thrillere, amely nemcsak az internet és a digitális interfész világába kalauzol minket, hanem a film médiumának határait is kutatja.

Olvass tovább

2018.10.03 by
Látni kell

Az anyaság nem rózsaszín vattacukorfelhő – Pszichoanyu (2018)

Egy rovat első cikke igen meghatározó alapkő – legalábbis én annak érzem, ezért először azt gondoltam, rögvest a kedvenc filmemet ajánlom nektek. Aztán meg arra, hogy inkább azt, amelynek a címe hirtelen eszembe jut, mikor megnyitom az üres dokumentumot. Végül mindkét ötletet elvetettem, hiszen már hetek óta teszegetem jobbra-balra az íróasztalomon azt a papírt, amelyre a Pszichoanyu (Tully, 2018) vége főcíme közben jegyzeteltem. Elárulok egy „műhelytitkot”: ha egy film igazán megérint, akkor a megtekintése után viszonylag hamar elkezdek jegyzetelni, hogy akár évekkel később is emlékezzek mindarra, amit eszembe juttatott. Ezekből a vázlatokból kerekedik ki általában a kritika is, ám most nem ez a lényeg, hanem az a két mondat, amelyekkel a szóban forgó jegyzetem kezdődik: „Az anyaság nem rózsaszín vattacukorfelhő. Komolyan, nézd újra, ha anya leszel!”

Olvass tovább

2018.10.02 by
Mi az a...?

Mi az a Kulesov-kísérlet?

Mivel az előző Mi az a…? cikkemben a montázst mutattam be nektek, úgy döntöttem, most a hozzá kapcsolódó Kulesov-kísérletet fogom. Elárulok valamit: a kémiai kísérletek mindig is hidegen hagytak – gondolom azért, mert már a számokkal sem vagyok jóban –, Lev Kulesov montázskísérlete viszont egyszerűen letaglózott. Biztos vagyok benne, hogy ez veletek sem lesz másként.

Olvass tovább

2018.09.30 by