Szerelem ember és robot között – Zoe (2018)

Beleszerethet az ember egy robotba? És a robot egy emberbe? Orvosolhatja a magányt egy mesterségesen előállított társ? És egy gyógyszer? Többek között ezeket a kérdéseket veti fel Drake Doremus Zoe (2018) című romantikus sci-fije, amely ugyan nem merészkedik elég mélyre ahhoz, hogy lehetséges válaszokat is meglebegtessen előttünk, mégis izgalmas, megható és fontos alkotás.

Drake Doremus (a romantikát előtérbe helyező) munkásságával csak néhány évvel ezelőtt ismerkedtem meg, egészen pontosan 2015-ben, amikor megnéztem az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) című filmjét, melyről aztán a következő sorokat írtam: „…felülmúlta minden elvárásomat, s nemcsak azért, mert nem vártam tőle semmit. A cím alapján egy könnyed, gondolkodást nélkülöző másfél órára számítottam, ehelyett azonban a képembe nyomtak valamit, ami se nem könnyed, se nem kellemes, s rákényszerít, hogy órákig, napokig gondolkozz.” Na, igen: e film rögvest meggyőzött arról, hogy látnom kell a direktor többi munkáját is, és be kell, valljam, azokról is hasonlóképpen vélekedtem/vélekedem. A Kísértés (Breathe In, 2013), a Rideg világ (Equals, 2015) és a Newness (2017) kétségkívül arról tanúskodnak, hogy Drake Doremus képes olyan romantikus filmeket készíteni, amelyekben – ahogy azt általában mondani szoktam – csöpögős, rózsaszínben pompázó romantika nemigen, reménytelen, ne adj’ Isten fájdalommal teli szerelem viszont nagyon is van.

Ezen a ponton nem árt bevallanom: rendkívüli módon szeretem a romantikus filmeket. Pontosabban: azokat a szerelemről szóló filmeket, amelyeket az imént megfogalmazott módon lehet jellemezni. És ha már itt tartunk: a Zoe ilyen. Egyszerre sci-fi és romantikus dráma, amely a rendező eddigi alkotásai mellett A nő (Her, 2013), az Ex Machina (2014), de még a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) című filmeket is felidézi a nézőben.

A történet középpontjában Zoe és Cole, a két kolléga áll, akik a Relationist Labs nevű cégnél dolgoznak, amely szintetikus társakat, más szóval robotokat gyárt a magányos embereknek. A cég emellett egy különleges szolgáltatást is nyújt, pároknak: vizsgálatok segítségével meghatározzák, mennyi a valószínűsége annak, hogy egy adott párkapcsolat működni fog. Nos, e vállalat falain belülről indul a bonyodalom, a feltaláló, Cole és asszisztense, Zoe ugyanis egymásba szeretnek, erre pedig rájön az egyik android, amelyet építettek, s amely gyengéd érzelmeket táplál Zoe iránt. És ez még csak a kezdet…

Tudom, a cselekmény nem szolgál olyan újdonsággal, amelytől igazán elakadna a lélegzetünk; nehéz is lenne a technológiai fejlődés sötét oldalát felvillantó Black Mirror (2011–) sorozat korában… De nem az újdonság érzetének hiánya a legnagyobb baj, hanem az, hogy az alkotók – a már említett A nő vagy az Ex Machina készítőivel ellentétben – nem kívántak túlzottan belemenni, mit tartogathat az emberek számára a jövő. A konfliktusok szinte maguktól megoldódnak, az érzelmek hű bemutatása – amely a rendező eddigi filmjeiben vastagon jelen volt – helyett pedig javarészt csak szentimentalizmust kapunk.

Mindezek után könnyedén kijelenthetném, hogy nem kifejezetten érdemes megnézni a Zoe-t, de erre egyszerűen képtelen vagyok – olyannyira, hogy már hetek óta erős késztetést éreztem arra, hogy megírjam ezt a cikket, és a figyelmetekbe ajánljam. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy hiába marad a felszínen, a Zoe mégis számos izgalmas, kényelmetlen és (lassacskán) aktuális kérdést vet fel. Létezhet igazi szerelem ember és az emberre a megtévesztésig hasonlító robot között? Elűzheti a magányt egy android, amelyet arra programoztak, hogy tökéletes partner legyen? Képes lehet egy gyógyszer órákon át tartó szerelmet előidézni? És ami talán a legfontosabb: mitől igazibb az ember, mint a mesterséges intelligencia?

E kérdéseket persze, a film csak feldobja, nem pedig megválaszolja, ami nyugodtan tekinthető negatívumnak, én viszont nem tudom egyértelműen annak tekinteni, hiszen még a film megtekintése után órákkal is azon gondolkoztam, vajon én mit gondolok és érzek mindezekkel kapcsolatban. A felmerülő dilemmák mellett pedig a kellemesen vibráló, a jövő világába életet lehelő képi világ, a magával ragadó zene, Ewan McGregor szuggesztív alakítása, valamint a csodálatos Léa Seydoux fantasztikus, s a szó legnemesebb értelmében emberi játéka is megmaradt bennem – nemcsak órákig vagy napokig, hetekig. Szóval azt mondom: érdemes megnézni ezt a filmet, nagyon is!

Látni kell, mert izgalmas témával foglalkozik, és fontos kérdéseket vet fel. Olyanokat, amelyekre egyszer talán a valóságban is választ kell adnunk.

A Zoe az HBO-n látható.

Kapcsolódó cikkeim:

Őrülten hiányzol (Like crazy, 2011) – kritika

Mondd, milyen (ma) a szerelem! – Newness (2017) – kritika