Browsing Tag

HBO

Látni kell

És boldogan éltek, míg… – Nászútra való (2020)

Muszáj egy furcsa személyes megjegyzéssel indítanom. Mégpedig azzal: egyből a Jóbarátok (Friends, 1994–2004) hetedik évadának tizenkettedik része jutott eszembe, amikor elolvastam a Nászútra való (Honeymood, 2020) cselekményleírását, amelyből kiderül, hogy hőseink, az ifjú férj és feleség ébren töltik az egész nászéjszakát – csak épp nem amiatt, amire gondolunk… Az említett Jóbarátok-rész Az ébren töltött éjszaka címet viseli, és nem meglepő módon senki sem alszik benne, de hiába jött emiatt a párhuzam, fontosabb az, hogy szeretem hangsúlyozni erről az epizódról: számomra talán mind közül ez a leginkább humoros, szeretnivaló és emberi. Nos, mindezt könnyedén el tudom mondani Talya Lavie romantikus tragikomédiájáról is, amely mostantól – a hetedik évad tizenkettedik része mellett – biztosan eszembe fog jutni, ha nem tudok aludni.

Olvass tovább

Látni kell

A barátság ünneplése – A java még hátravan (2019)

Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!

Olvass tovább

Látni kell

Kíméletlen és kényelmetlen. És nagyon hatásos – Az asszisztens (2019)

Milyen lehet egy nap egy olyan amerikai – vagy egyébként bármilyen – cégnél, ahol a nagyfőnöktől nem áll távol a visszaélés, a kizsákmányolás, a szexuális zaklatás? Milyen lehetett egy nap az egyik legbefolyásosabb hollywoodi producer, Harvey Weinstein cégénél? E kérdéseket teszi fel bátran, s válaszolja meg igazán érzékletesen és pontosan Kitty Green Az asszisztens (The Assistant, 2019) című filmje, amely egy fiktív cég fiktív alkalmazottját követve vezet be minket abba a – nagyon is valós – toxikus légkörbe, amelyből még nézőként is azonnal menekülni akarunk…

Olvass tovább

Látni kell

„…mintha hiányozna az életem fele” – Az én Zoém (2019)

Azt hiszem, a világon mindennél jobban szeretek édesanyámmal beszélgetni. Filmekről, könyvekről, történelemről, politikáról, az emberekről, magunkról… Arról is gyakran beszélgetünk, milyen anyának lenni. „Olyan érzés, mintha a szívem egyszerre három helyen lenne: a két gyermekemnél és nálam” – szokta mondani szelíd mosollyal, örömkönnyekkel teli szemmel anya, s én egyből érzem is, jó erősen, a szíve egy darabját az enyém mellett. Ez a mondat, ez az érzés idéződött fel bennem Julie Delpy Az én Zoém (My Zoe, 2019) című filmjét nézve, amely egy végtelenül őszinte és emberi, ugyanakkor némiképp provokatív alkotás az anyaságról.

Olvass tovább

Látni kell

Szerelem, vágyakozás és a kőkemény valóság – Csak te (2018)

Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.

Olvass tovább

Látni kell

Hogyan válunk eggyé a földdel? – Porrá (2018)

Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.

Olvass tovább

Látni kell

Nomen est omen – Mit szólnátok az Adolfhoz? (2018)

A nevem: Eszter, perzsa eredetű, jelentése csillag. Egyes vélekedések szerint viszont héber eredetű, a jelentése pedig mirtusz, utalva ezzel a bibliai alak, Eszter másik nevére. A szüleim persze, nem e meghatározások alapján mérlegelve döntöttek úgy, hogy Eszternek neveznek el… Sőt, úgy tudom, egyszerűen csak szépnek találták ezt a nevet. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy úgy vélem, van valami abban a mondásban: „a név maga az ember”. Legyen akár fenséges múltja és felhangja, legyen akár kényelmetlen és beszennyezett, mindannyiunknak a saját felelőssége, hogy mit azonosít azzal a névvel, amelyet kapott. Mert a sorsunkat, s a nevünk csengését mi alakítjuk. De mi van azzal, aki a történelem leggonoszabb alakjának nevét kapja? Nos, többek között ezt a kérdést teszi fel a Mit szólnátok az Adolfhoz? (Der Vorname, 2018) című film…

Olvass tovább

Látni kell

Egyszerűen szép – Az élet maga (2018)

Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.

Olvass tovább

Látni kell

A valóság egy szelete – Last Call (2018)

„…nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele” – így fogalmazott Kis Hajni filmrendező, mikor tavaly májusban annak apropóján beszélgettem vele, hogy diplomamunkája, a Last Call (2018) elnyerte a legjobb magyar rövidfilm díját a 2018-as Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Kis Hajni 27 perces alkotását azóta már díjazták a Bushón, a Malteren és a Szarajevói Filmfesztiválon, valamint idén novemberben Münchenben, a 39. alkalommal megrendezett diákfilm fesztiválon is, ahol a legjobb filmnek járó díjat zsebelte be. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, amit gondolok: ezek a díjak csak a bemelegítést jelentik a fiatal rendező számára, aki olyan mértékű alázattal, emberséggel, tehetséggel és hitelességgel alkot, hogy mikor a filmjeit nézzük, tényleg azt érezzük: a valóság egy szeletébe pillantunk bele.

Olvass tovább

Látni kell

Húsba vágó mese egy generáció problémáiról – Eufória (Euphoria, 2019–)

Valljuk be: ha egy napon elénk perdülne egy varázsló, és azt mondaná, hogy visszarepít minket az időben, méghozzá a kamaszkorba, lennénk néhányan, akik azt válaszolnánk, „kösz, nem”. Merthogy a tinédzser-lét nem kifejezetten felhőtlen, sőt sokak számára egyenesen kibírhatatlan… Őszintén szólva, abba csak nagy néha gondolok bele, milyen lehet a mai világban kamasznak lenni, de olyankor még a kibírhatatlant sem találom elég megfelelő jelzőnek. És az HBO Eufória (Euphoria, 2019–) című sorozatát látva rájöttem: nem is az.

Olvass tovább