Egyáltalán nem érzem túlzásnak leírni azt, amit gondolok: így december végére befutott az év legszebb, legreménytelibb, legjobb filmje. Uberto Pasolini egy újságcikkből készített „igaz történet alapján”-mozit, amelyben végtelen természetességgel és mindenféle hatásvadászat nélkül mesél arról, mi az a határtalan, az embert is túlélő, feltétel nélküli szeretet.
Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.
Füst Milán 1942-es, A feleségem története című műve időtálló, örökérvényű próza. Különleges szerelmesregény és fejlődéstörténet, mely nemcsak a pusztító szenvedélyről, a szerelemről és a féltékenységről mesél, hanem a lét alapvető kérdéseiről is, s nagyon szépen, szinte a zsigereinkig hatolva teszi egyértelművé, hogy az élet már-már elviselhetetlenül megfejthetetlen, irányíthatatlan és kínokkal teli, mégis hihetetlenül szép. Ezt a regényt vitte most vászonra Enyedi Ildikó – nem akárhogyan! Füst Milánhoz hasonlóan ő is mélyen átérezhetően beszél azokról a megfoghatatlan dolgokról, amelyek egy kapcsolat, s egy élet mélyén rejtőznek megbújva, csendesen, ennek köszönhetően pedig olyan filmet készített, amely nemcsak fejet hajt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett klasszikus előtt, hanem fel is nő hozzá.
„…a világ úgy van berendezve, hogy a legostobább közmondásoknak is igazuk van és ha valaki azt hiszi, hogy most már rendben van a szénája, akkor még egyáltalában nincsen rendben” – írja Alfred Döblin az 1929-ben megjelent Berlin Alexanderplatz című regényében, amelynek főhőse egy börtönviselt szállítómunkás, aki többször is megpróbál új életet kezdeni és jó, tisztességes ember lenni, ám a világ nem hagyja, hogy sikerrel járjon. E regényből korábban Rainer Werner Fassbinder készített nagyszabású tévésorozatot, most pedig az Ifjak és erősek (Wir sind jung. Wir sind stark, 2014) rendezője, Burhan Qurbani döntött úgy, hogy aktualizálja és újraértelmezi a történetet, s rámutat: a társadalom peremén manapság sem igazán találni tisztességes lehetőségeket és reményt.
Azt mondják, a szerelem elveszi az ember eszét. És olykor, mintha tényleg ez történne… Mintha a mélyből jövő és mélybe vezető érzelem hatására egyszer csak megrepedne a valóság talaja, s az ember ott állna a szakadék szélén, maga elé, a semmibe tartva a szívét, és azt kérdezné: Most mi lesz? Valami ilyesmi történik Horvát Lili második, Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (2020) című nagyjátékfilmjében, amely egy szerelmes nő elméjébe vezet minket, s amely olyannyira különleges, költői és gyönyörű, hogy szinte beleszeretünk.
Ki tette? – e kérdés köré szerveződik Régis Roinsard filmjének cselekménye. Egy világsikerű bestseller első oldalainak kiszivárogtatásáról van szó, ami amellett, hogy remek alapötlet, még jó néhány plusz kérdést is felvet. Például azt: Mérhető-e pénzben a művészet, a művészi érték? Meg azt: Szabad-e csupán a sikert és a profitot szem előtt tartva úgy bánni az emberekkel, mintha eszközök lennének? A válaszok bizonyára így is egyértelműek, a Teljes titoktartás (Les Traducteurs, 2019) azonban megérdemli, hogy megnézzük, ugyanis nemcsak kérdésekkel és válaszokkal szolgál.
„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.
Bong Joon-ho Élősködők (Parasite, 2019) című filmjére nehéz szavakat találni. Méghozzá azért nehéz, mert a kiváló, a hibátlan és szinonimáik sem képesek igazán jól leírni, mennyire zavarba ejtően tökéletes. Társadalmi dráma, szatíra, fekete komédia és horror; szórakoztató, elgondolkodtató és megható – egyszerűen kihagyhatatlan. És igen: az év egyik, ha nem a legjobb filmje!
Mikor júniusban, verőfényes napsütésben a Valan – Az angyalok völgye (2019) forgatásáról beszélgettem a főszereplőt alakító Krisztik Csabával, igazán nehéz volt elképzelnem, milyen őrületesen fázhatott a mínusz tizenöt fokban, a térdig érő hóban. Mégis: ahogy a szerepéről, a helyszínről és a történetről mesélt nekem, hirtelen az az elűzhetetlen érzésem támadt, hogy Bagota Béla első nagyjátékfilmje az a fajta mozi lesz, amelynek „hidege” a csontomig hatol majd, s jó ideig nem enged felmelegedni. Igazam lett.
Szívszorító, megrázó, felkavaró – olvastam a Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) című filmről, és miközben besétáltam a jegyemmel a moziterembe, azon gondolkoztam: vajon mennyire fog fájni mindaz, amit látni fogok? Be kell, hogy valljam: nagyon fájt… Ez a film azonban nem hatásvadász, nem utazik a könnyeinkre, és nem akar tudatosan fájdalmat okozni, egyszerűen csak őszinte.