Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.
Mundruczó Kornél első angol nyelvű filmje, a Pieces of a Woman (2020) csodálatos alkotás. Kétség sem fér hozzá: ez a rendező eddigi legletisztultabb s legnagyobb erejű munkája, amely mélységes alázattal és őszinte odafordulással jelenít meg egy gyermekét elvesztő édesanyát, s az ő szerteszét hullott darabjait megmutatva méltón beszél megannyi sorsról. S arról, hogy a darabokból – ha nem is olyan, mint előtte volt, de – lehet újra egész.
„A rendrakás jóval több annál, mint eldönteni, mit dobjunk ki és mit tartsunk meg. Inkább egy tanulási lehetőség, aminek során felmérheted és finomra hangolhatod a viszonyod a tulajdonodban lévő tárgyakkal, és olyan életteret hozhatsz létre, ahol a legjobban érzed magad” – írja Marie Kondo a Tiszta öröm – A rendteremtés művészete című könyvében. Hogy miért idéztem most ezt a mondatot? Azért, mert éppen ez a gondolat, illetve a rendrakás, még inkább a lomtalanítás kerül a fókuszba Nawapol Thamrongrattanarit Hogyan lépjünk tovább? (Happy Old Year, 2019) című filmjében, amely egy érzékeny, megindító és igazán elgondolkodtató alkotás a tárgyak valódi értékéről, az emlékezésről és az elengedésről.
Vajon milyen lehet menekülni, menekültté válni? Milyen érzés szembesülni a talajvesztettséggel, a kívülállósággal, a kirekesztettséggel? Mennyi nehézséget és félelmet rejthet magában a bizonytalan jövőbe vetett hit s a beilleszkedés? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik Remi Weekes első nagyjátékfilmje, amely lélektani mélységgel és drámai erővel ruházza fel a kísértetjárta ház toposzát, s amely nem egyszerűen csak aktuális, hanem egészen pontosan a máról szól.
„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…
Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.
Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.
Mi vár minket a halálunk után? Létezik menny és pokol? Van afféle végső elszámolás, amely után a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megérdemelt büntetésüket? Többek között e kérdésekkel, s a rájuk adható válaszokkal játszik el A Jó Hely (The Good Place, 2016–2020) című amerikai komédiasorozat, amely négy évadon keresztül képes nemcsak szórakoztató, de izgalmas és fordulatos is lenni. És akkor azt még nem is mondtam, mennyire szép és megható…
Mi kell ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyja az életét és mindent, amije van, amit ismer? Mennyit ér meg, s egyáltalán: mi a szabadság? És mit jelent egy olyan ultraortodox közösségben felnőtt zsidó lánynak, aki soha nem lépte át New York és a vallási hagyományok „küszöbét”? E kérdésekre ad választ A másik út (Unorthodox, 2020) című minisorozat, amely hitelesen, alázatosan és ítélet nélkül mutat be egy sokunk számára ismeretlen közösséget, s ugyanezzel a szemléletmóddal követi fiatal főhősét, aki egy napon úgy dönt: Berlinbe szökik.
Egy-egy rosszabb napon talán már nektek is eszetekbe jutott a kérdés: Milyen lenne, ha létezne belőlünk még egy? Afféle másolat, akit elküldhetünk magunk helyett dolgozni, ha épp semmi kedvünk semmihez, s aki részt vehetne helyettünk a kiöltözős bulin, amíg mi mackónadrágban szürcsöljük a kakaót. Lényegében: aki helyettesíthetne minket minden olyan élethelyzetben, amely alól a legszívesebben kibújnánk. Nos, ezzel a kérdéssel játszik el Az élet önmagammal (Living with Yourself, 2019 –) című sorozat, amely ugyan nem kimagasló, mégis megérdemli a figyelmet.