Browsing Tag

romantikus

Látni kell

Újraírni a múltat – Végtelen (2018)

Az egyetemen, valamelyik órán egyszer előkerült a kérdés: Ha lenne egy időgépünk, hova akarnánk menni? Egyesek azt válaszolták, hogy a dinoszauruszok korába, mások azt, hogy 3000 Magyarországára, megint mások pedig azt, hogy a közeledő vizsgaidőszakot szeretnék jól megnézni, lehetőleg a dolgozatokra írt helyes válaszokkal. Én, úgy rémlik, annyit mondtam csak: a gyerekkoromba mennék… Azóta is sokszor eszembe jut az az óra, az a kérdés, s azóta is szeretek eljátszani a gondolattal, mit tennék, ha „kedvemre” utazhatnék az időben. Épp ez a gondolat áll José Esteban Alenda és César Esteban Alenda Végtelen (Sin fin, 2018) című filmjének középpontjában, amelynek főhőse azzal a céllal s reménnyel tér vissza a múltba, hogy újraírja szerelme sorsát.

Olvass tovább

Látni kell

„A szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész.” – Ha tudnád (2020)

Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.

Olvass tovább

Látni kell

Szerelem, vágyakozás és a kőkemény valóság – Csak te (2018)

Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Szerelem a filmen – avagy tizennégy különleges alkotás Valentin-napra

„Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját” – hangzik el Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében, s be kell, hogy valljam: az még csak hagyján, hogy ez a legkedvesebb filmidézetem, de teljes mértékben egyet is értek vele. A barátaim szerint szerelmes vagyok a szerelembe… Ez lehet az oka annak, hogy a szerelemről egyedi módon – nem feltétlenül romantikusan – mesélő filmeket mind közül a legjobban szeretem. Szóval most ilyen egyedi, különleges filmeket ajánlok nektek, mert bár a Valentin-napot nem ünneplem, de a szerelmet, amikor csak tehetem, igen.

Olvass tovább

Látni kell

Mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem? – Anna és Ben (2017)

Talán nem vagyok egyedül a romantikus, jobban mondva, szerelmesfilmek iránti rajongásommal… És szerelmesfilmek alatt most – és mindig – azokat az alkotásokat értem, amelyekben nincsen herceg fehér lovon, se grandiózus nagyjelenetben félbeszakított esküvő, se érzelmes szerenád a kedves ablaka alatt. De akkor mi van bennük? Kegyetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk – mármint egy olyan világban, ahol nincs fehér ló, meg érzelmes szerenád az ablak alatt. Épp ezekre a kérdésekre ad választ az Anna és Ben (Band Aid, 2017) című film. No, meg arra: mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem?

Olvass tovább

Látni kell

„A férjem egy szörnyeteg. Ha hazajön, megölöm.” – Apró mesék (2019)

Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 5-én a Közelkép Filmklubban

Nemrégiben kaptam egy levelet egy úrtól, aki – látva a lelkesedésem és az egyre duzzadó, filmklubba járásra buzdító cikksorozatom – arra kért: segítsek kiválasztani, melyik budapesti filmklubba járjon. Több helyet is ajánlottam neki, jó szívvel, a Közelkép Filmklub azonban nem volt köztük – méghozzá azért nem, mert ott még nem voltam. Úgyhogy a héten pótoltam a hiányosságot. Így már bátran mondhatom, hogy menjetek el, próbáljátok ki ti is! De egyvalamire készüljetek fel: itt a vetítés utáni beszélgetés témája maga a film lesz, amelyről olyan nagy tudású szakemberek tartanak előadást és vitáznak, akiket hallgatva kicsit közelebb kerülhettek a filmművészethez. Én személy szerint úgy éreztem magam március 5-én, mintha visszaültem volna a PTE filmszak valamely órájára…

Olvass tovább

Látni kell

Kérlek, visszakaphatnám? – Őrzött idő (2017)

Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.

Olvass tovább