Egy férfi és két nő különös háromszögtörténete egy tóparti házban – így hangzik röviden a Spirál (2020) története. Ez a film azonban jóval több ennél. Egyszerre szól az emberről, az emberi kapcsolatokról, a kapcsolati minták ismétlődő természetéről, a családi örökség és a múlt bénító erejéről, valamint a szembenézésről, az elengedésről és a továbblépésről. És bár igaz, hogy nem közönségfilm, mégis, mindenkinek látnia kellene.
Amikor elkezdtem jegyzetelni az Ígéretes fiatal nő-ről (Promising Young Woman, 2020), hirtelen nem az jutott eszembe, hogyan söpört végig Hollywoodon, majd egész Amerikán s az egész világon a #MeToo-mozgalom, felszínre hozva, mennyire mindennapos és rendszerszintű a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás. Nem. Elsőként az az idén márciusban történt eset rémlett fel bennem, amelynek főszereplője egy fiatal nő, Sarah Everard, aki sötétedés után egyedül indult haza London déli részén, az otthonáig azonban már nem ért el. Feltételezhetően egy 48 éves, jól szituált férfi, ráadásul egy rendőr rabolta el és ölte meg. Halálának hírére az internetet ellepte a #TooManyWoman hashtag, amely mögött nők ezrei osztották meg a saját történeteiket arról, milyen atrocitások érték őket férfiak részéről, ebből pedig ismételten kirajzolódott, mekkora a baj. Nos, éppen erre mutat rá Emerald Fennell első filmje is, amely hihetetlen – és hihetetlenül becsülendő – merészséggel mondja ki: most már elég volt!
Sajnos nem volt lehetőségem találkozni az anyai nagymamámmal, ennek ellenére rengeteg vele kapcsolatos emléket őrzök, sőt a róla készült fotókat boldogan nézegetve kislányként hatázottan kijelentettem édesanyámnak: ő az én őrangyalom. Máig ezt érzem és gondolom, s igen sokszor eszembe jut a mama. És bár legtöbbször a szép történeteket idézem fel, olykor az a szívfacsaró kép is felvillan előttem, ahogy tanácstalanul áll a konyhában, kezében néhány gyógyszerrel, s hirtelen fogalma sincs, hol van és mi történik körülötte. E képet hívta elő bennem Florian Zeller The Father (2020) című filmje, amely rendkívül hatásosan és empatikusan beszél arról, mit tesz az emberrel a demencia.
„A szerelem az, amikor olyat adsz, amid nincs. Mid nincs, amit fel tudnál kínálni?” – szegezi a kérdést Papa Sanou, a sámán a Bestiáda (Seules les bêtes, 2019) egyik szereplőjének. És a válasz nyomán elszabadul a pokol… Öt idegen sorsa fonódik össze Dominik Moll baljós és hátborzongató filmjében, amelynek hősei egytől egyig szeretetre, szerelemre vágynak, s bármit képesek megtenni és elviselni azért, hogy megkapják.
„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…
„Sose hagyja, hogy az ár elhomályosítsa az értéket” – fogalmazza meg A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy, 2019) egyik szereplője egy festmény előtt állva. Nyilvánvaló, hogy mondatában a pénzre utal, a film azonban idővel teljesen egyértelművé teszi: az a bizonyos „ár” nem csak pénzben mérhető… Giuseppe Capotondi rendező többrétegű, intelligens thrillere a művészet világába vezet minket, s többek között arra is rámutat, milyen sok erőt, igazságot és milyen óriási veszélyeket rejthet magában egyetlen üres vászon.
Ki tette? – e kérdés köré szerveződik Régis Roinsard filmjének cselekménye. Egy világsikerű bestseller első oldalainak kiszivárogtatásáról van szó, ami amellett, hogy remek alapötlet, még jó néhány plusz kérdést is felvet. Például azt: Mérhető-e pénzben a művészet, a művészi érték? Meg azt: Szabad-e csupán a sikert és a profitot szem előtt tartva úgy bánni az emberekkel, mintha eszközök lennének? A válaszok bizonyára így is egyértelműek, a Teljes titoktartás (Les Traducteurs, 2019) azonban megérdemli, hogy megnézzük, ugyanis nemcsak kérdésekkel és válaszokkal szolgál.
Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.
Egykori munkatársammal és egyik legkedvesebb barátommal, Szíjjártó Anitával úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek cikkeiben élménybeszámoló jelleggel mesélünk a közös mozizásainkról – egész pontosan azokról a filmekről, amelyeket együtt nézünk meg, s amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. Elsőként A láthatatlan emberre (The Invisible Man, 2020) esett a választásunk, és bár önkéntes karanténban, egymástól jóval több, mint tisztes távolságban moziztunk, az élmény nem maradt el. És nemcsak azért nem, mert egy időben nyomtuk meg a lejátszás gombot, a vége főcím után pedig azonnal megosztottuk egymással az első benyomásainkat, hanem azért sem, mert Leigh Whannell filmje hihetetlenül jól sikerült és rendkívül hatásos!
A boldogság (megléte, hiánya, keresése, hajszolása…) mindannyiunk életének kulcsfontosságú momentuma. De vajon mi is az a boldogság? És mi mindent tehetünk meg azért, hogy boldogok legyünk? Többek között ezek a kérdések merülnek fel Jessica Hausner A boldogságvirág (Little Joe, 2019) című filmjében, amely különleges, bódító hatású hibrid – épp, mint a címszereplő virág.