Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én felnőtt fejjel is nagyon szeretek meséket olvasni. Szeretem átélni az izgalmas, sokszor hihetetlen kalandokat – no, meg a hős győzelmét. És megmondom őszintén, a Mogyoróvaj Sólyom (The Peanut Butter Falcon, 2019) című filmet nézve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy varázslatos mesét olvasnék. Egy olyat, amelyben három hős indul kalandra, hogy aztán végül többek között bebizonyítsák azt is: olyan, hogy lehetetlen, nem létezik.
Az ukrán Antonio Lukich Hangtalan gondolataim (My Thoughts Are Silent, 2019) című első filmje – mely a 2019-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon az East of the West szekcióban elnyerte a zsűri különdíját – tipikusan az az alkotás, amelyre iszonyatosan nehéz címkéket ragasztani. Road movie, felnövéstörténet, nemzedéki közérzetfilm, társadalomkritikai éllel felruházott, groteszk vígjáték és súlyos kérdésekbe, igazi mélységekbe belemenő családi dráma – hogy rövidre fogjam. Ám, ha muszáj lenne, én mégsem ezeket „ragasztanám rá” elsősorban, hanem azt a három szót: nagyszerű, zavarba ejtő, szellemes. És azért hozzátenném: egy picit olyan, mintha Reisz Gábor is besegített volna a készítésében…
Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!
Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.
Mielőtt belekezdtem e cikk megírásába, gondoltam, utánanézek és utánakérdezek, mit mond elsőként az internet, s mit a hozzátartozóim arra a kérdésre: Mi az az ocker? A férjem azt felelte: földes anyag, az érchez van köze. Az anyukám pedig azt: már-már barnába hajló sötétsárga színt jelent. A kereső megerősítette ezen állításokat, ám az elsők között feldobta azt is, amely sokkalta közelebb áll ahhoz, amit valójában kerestem. „Szleng – sztereotip kifejezés –, amelyet olyan ausztrál emberre használnak, aki nem kulturált módon beszél és viselkedik; erős akcentusa van, sört iszik, barbecue-t eszik, ausztrál focit néz stb.” – magyarázza az Urban Dictionary azt a kifejezést, amely nemcsak egy ausztrál ember-, hanem filmtípust is jelöl. Én most ez utóbbiról mesélek nektek.
Eddig is naponta számtalanszor beszélgettem a szüleimmel telefonon, illetve videóhívással, de amióta kihirdették a veszélyhelyzetet, a számtalanszor már nem a megfelelő kifejezés arra a mennyiségre, amennyiszer beszélünk… És azt hiszem, mind ez idáig még soha nem ajánlottam édesanyámnak és édesapámnak annyi filmet, amennyit most. Továbbá anya se adott nekem olyan sok cikkötletet, amennyit az elmúlt napokban. Legutóbb például azt javasolta: „A nevetés a legjobb orvosság. Szóval, szerintem ajánlj vígjátékokat!” És én – ahogy mindig, úgy most is – hallgattam rá, így hát leültem és kiválasztottam nektek tíz imádnivaló francia vígjátékot a 2010-es évekből. Plusz kettőt régről, attól a mestertől, akinek neve elsőként jut eszembe, ha azt a szót hallom: vígjáték. (E cikket az én csodálatos szüleimnek ajánlom, akiket mindennél jobban szeretek, s akik elmondhatatlanul hiányoznak nekem!)
A nevem: Eszter, perzsa eredetű, jelentése csillag. Egyes vélekedések szerint viszont héber eredetű, a jelentése pedig mirtusz, utalva ezzel a bibliai alak, Eszter másik nevére. A szüleim persze, nem e meghatározások alapján mérlegelve döntöttek úgy, hogy Eszternek neveznek el… Sőt, úgy tudom, egyszerűen csak szépnek találták ezt a nevet. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy úgy vélem, van valami abban a mondásban: „a név maga az ember”. Legyen akár fenséges múltja és felhangja, legyen akár kényelmetlen és beszennyezett, mindannyiunknak a saját felelőssége, hogy mit azonosít azzal a névvel, amelyet kapott. Mert a sorsunkat, s a nevünk csengését mi alakítjuk. De mi van azzal, aki a történelem leggonoszabb alakjának nevét kapja? Nos, többek között ezt a kérdést teszi fel a Mit szólnátok az Adolfhoz? (Der Vorname, 2018) című film…
Elia Suleiman legújabb műve, a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíját és a filmkritikusok FIPRESCI-díját elnyert A mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven, 2019) rendkívüli mozi. A némafilmkorszakot idéző, megmosolyogtató vígjáték és szívfacsaró dráma, amelynek nézője önfeledten nevet, de közben azon gondolkozik: vajon rálelhetünk a saját „mennyországunkra” vagy itt lent csak földi pokol van?
Minden évben, mikor elgondolkozom azon, mely filmek nyűgöztek le a legjobban, rájövök, hogy bizony mindig ott van az első ötben egy francia alkotás. Aztán persze, arra is rádöbbenek, hogy „az idei filmtermés legkevésbé fogyasztható darabjai” listámon is ott csücsül néhány francia film, pontosabban pár agyatlan vígjáték olyan jelenetekkel, amelyek láttán még visszagondolva is azt kérdezgetem magamtól félhangosan: „Miért?” Ez utóbbira számítottam, mikor hirtelen elhatározásból jegyet váltottam a Csak a baj van veled (En liberté!, 2018) című krimi-vígjáték-drámára (!), de csalódnom kellett. Jó, azt nem mondom, hogy Pierre Salvadori filmjét nézve egyáltalán nem zúgott a fejemben a „miért?”, de el kell ismernem: ennek a némiképp agyatlan vígjátéknak igen nagy szíve van.