Tényleg hisszük a bűnök bocsánatát? – Corpus Christi (2019)

„A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. A megbocsátás a szeretetet jelenti. Azt, hogy vétkei ellenére szeretünk valakit. Akármiben is vétkes” – hangzik el a lengyel rendező, Jan Komasa Corpus Christi (Boże Ciało, 2019) című filmjében, amely egy olyan huszonéves fiatalról szól, aki a javítóintézet falai között talál rá Istenre, majd egy távoli faluba érkezve papnak adja ki magát, s megváltást hoz a traumatizált közösség életébe. De mit kap ő; mit tartogat a világ egy bűnös számára? Ki dönti, ki döntheti el, hogy valaki megérdemli-e a megváltást? Ha Isten meg is bocsát, vajon mi képesek vagyunk megbocsátani magunknak, de még inkább egymásnak? Egyáltalán: mi a megbocsátás? És mi a hit lényege? E fontos kérdések egytől egyig felmerülnek ebben a kiváló filmben, amely velünk marad hosszú-hosszú ideig, s elgondolkodtat minket arról, milyen a világ, ha csak mondjuk, de nem hisszük a bűnök bocsánatát…

A Corpus Christi főhőse a rablásért és gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélt Daniel, aki egy javítóintézetben tölti büntetését, ahol mindennapos az erőszak és a megalázás. Tomasz atya miséi azonban békét és fényt hoznak az intézet falai közé; Daniel arca pedig felragyog, mikor ministránsként csengő hangján énekli: „az Úr az én pásztorom”. A fiatal fiú egyetlen álma az, hogy szabadulása után pap legyen, büntetett előélete miatt azonban esélye sincs felvételt nyerni egy papi szemináriumba. Járj a helyes úton – erre inti Tomasz atya, mikor jó magaviseletének köszönhetően egy messzi faluba küldik, hogy a fűrésztelepen dolgozzon, ám első útja nem az új munkahelyére, hanem a templomba vezet, ahol úgy alakul, hogy véletlenül papnak nézik, és ő szívesen helyettesíti a betegeskedő helyi plébánost. Gyóntat, keresztel, misézik, csakhogy nem a megszokott módon teszi mindezt, hanem improvizál; hiányosságait igaz hitével leplezi, s valóban segítséget nyújt a falu lakóinak, akiket nem ereszt a gyász és a gyűlölködés.

Jan Komasa alkotása a Velencei Filmfesztiválon debütált 2019 szeptemberében, majd négy hónap alatt 34 díjat söpört be, mielőtt Oscar-díjra nominálták a legjobb nemzetközi film kategóriában. A diadalmenet pedig nem véletlen!

A Corpus Christi ugyanis elmondhatatlanul jó – és jó alatt azt értem, hogy kiváló mind a forgatókönyv, mind a rendezés, mind a képi megvalósítás tekintetében, a Danielt alakító Bartosz Bielenia pedig – nemcsak földöntúli tekintetének, hanem rendkívüli tehetségről árulkodó játékának köszönhetően is – olyan szuggesztív és karizmatikus, hogy ha akarnánk se felejtenénk el soha egyetlen pillantását se.

Ahogyan azt sem feledjük, bizonyosan sohasem, amit mond és amit cselekszik. Bár hivatalosan az életben nem töltheti be ezt a posztot, Daniel igazi lelkipásztor. Nem azért adja ki magát papnak, mert javakat, előnyöket, elismerést vagy figyelmet akar, hanem azért, mert meglátja a lehetőségét annak, hogy azt csinálja, amihez végső soron a legjobban ért, s amit a legjobban szeret. Az Isten számára az egyetlen kapaszkodó, és ő ezt a kapaszkodót, az őszinte, tiszta, végtelen hitet osztja meg a falu lakóival – persze, egészen máshogy, mint ahogy azt egy „igazi” pap tenné. A kötöttségeket – példának okáért a mise vagy a gyóntatás megszabott és megszokott rendjét – félredobva új hangon szólal meg, s az erkölcsi feddhetetlenség trónusától messze helyezkedve azt mondja a híveknek, szívből jövőn, valóban őszintén: Mind bűnösök vagyunk.

E mondat az ő szájából nem cseng hamisan, sőt! Látjuk, milyen könnyedén képes megérteni és vezetni a híveket azáltal, hogy pontosan ismeri a bűn, a vezeklés és a földi pokol világát. És hiába építi hazugságra az igazság, a szeretet és a megbocsátás bástyáját, szurkolunk neki – mégpedig azért, mert az ő happy endje azt jelentené, hogy képesek vagyunk megbocsátani a vétkezőknek, s hogy létezik a megváltás. De most nem a végkifejletről kívánok beszélni. Hanem arról, hogy bár úgy tűnhet, és sokan biztosan úgy is gondolják, a Corpus Christi nem gúnyolja a katolikus egyházat vagy a vallást, s nem kérdőjelezi meg a dogmák létjogosultságát. Kritikát viszont megfogalmaz az egyház működésével szemben, ezt azonban olyan tisztán és jóságosan teszi, amilyen tiszta és jóságos a lelke mélyén a főszereplője, Daniel.

Vagy amilyen tiszta úgy, ahogy van, az egész film. Jan Komasa nyers, realisztikus társadalmi drámát készített, amelynek súlyán némi humorral könnyített, operatőre, Piotr Sobocinski Jr. pedig letisztult, lényegre törő képi világot alkotott. Olyat, amely – akárcsak a hangzásvilág – a szereplők, s elsősorban Daniel lelkébe vezet minket. A legnehezebb pillanatokban azonban azt érezzük, nincs is kamera, csak mi vagyunk; a gyászoló apa nekünk ordít, az igazhitű fiatal pedig a mi szemünkbe nézve kérdi a tekintetével: Tényleg hisszük a bűnök bocsánatát?

Látni kell, mert elképesztően hatásos, csodálatos és fontos film. És az csak még inkább azzá teszi, ha szem előtt tartjuk az elején megjelenő feliratot: „megtörtént események alapján”.

A Corpus Christi július 2-ától látható a mozikban a magyarhangya forgalmazásában.