Űrutazás, csak oda – Csillagok határán (2018)

Claire Denis francia filmrendező számomra a filmszerző kifejezés egyik legfontosabb megtestesítője, aki oly módon mesél történetet, ahogy csak nagyon kevesen. Továbbá: aki minden egyes filmjében örökérvényű, megkerülhetetlen kérdésekkel foglalkozik, és a lehető legnagyobb magabiztossággal mer őszinte, érzelmes, kegyetlen vagy éppen perverz lenni. Első angol nyelvű filmjében, a Csillagok határán című alkotásban (High Life, 2018) mindez egyszerre…

A történet főhőse Monte, akit gyilkosság miatt halálra ítéltek, de a kivégzés helyett egy űrhajóra száműzték néhány – szintén halált „érdemlő” – rabtársával együtt, azzal a céllal, hogy kísérletezzenek rajtuk, illetve, hogy hajójukkal megpróbáljanak áthaladni egy fekete lyukon, ami elvileg megoldaná a világ energiaproblémáját. Ám a cselekmény jelenében már csak Monte és a lánya vannak a hajón –Monte nap, mint nap küzd az életben maradásukért egy olyan világban, ahol nem biztos, hogy van értelme életben maradni… A korábbi történések: a bűn, amelyért halálra ítélték Montét, valamint az űrhajó nem kifejezetten szokványos legénysége és az ő cselekedeteik flashbackek formájában elevenednek meg, s ennek köszönhetően megismerhetjük az elítélteken uralkodó-kísérletező Dr. Dibs-t is, akinek leghőbb vágya az utolsó pillanatig az volt, hogy az ő közbenjárásával egészséges gyermek szülessen az űrben. És amint azt a film legeleje megmutatja: a vágya beteljesült.

A Csillagok határán beillik az űrutazós science-fiction filmek sorába, sőt Claire Denis nyíltan tiszteleg a legnagyobbak: a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968) és a Solaris (Solyaris, 1972) előtt, ám ez a film nemcsak sci-fi, hanem dráma, kalandfilm és kőkemény horror is. Ó, és azt se hagyjuk ki, hogy művészfilm – ráadásul a nehezen emészthető fajtából.

Claire Denis összes eddigi munkája – például a Kínzó mindennapok (Trouble Every Day, 2001), a Tíz perc: cselló (Ten Minutes Older: The Cello, 2002), a 35 pohár rum (35 rhums, 2008) és a Jöjj el napfény! (Un beau soleil intérieur, 2017) – arról tanúskodik: a rendező legkedvesebb filmkészítési módszere az, hogy dekonstruálja a műfajokat, majd újra felépíti őket, úgy, ahogy neki tetszik. Az említett filmekből sugárzik a tény, hogy Claire Denis virtuóz módon bánik a filmes eszközökkel, imád (és tud is) kísérletezni, és mindig arra törekszik, hogy az éppen aktuális mondanivalója szolgálatába állítsa a formát. Ez a Csillagok határán esetében azt jelenti, hogy kifogástalan tudással és irigylésre méltó merészséggel használja az űrfilmek bevett sémáit, és úgy adagolja egyéb műfajok (például, és leginkább a horror) hatáskeltő eszközeit, mintha az ilyesmi könnyed ujjgyakorlat lenne. S neki az is!

Szimbolikus, lírai jelenetek; szuggesztív, neonosan vibráló képi világ; az űr, a semmi erejének átérezhetővé tétele; intellektualitás – többek között e jellemzőkkel illethetjük ezt az egyetlen személy visszaemlékezéseiből és jelenbéli küzdelmeiből felépülő filmet, amelyben szabadon ugrálunk előre-hátra a térben és az időben, s amely talán megválaszolhatatlan, mégis megkerülhetetlen kérdésekre keresi a választ. Hogyan lehet embernek maradni olyan körülmények között, amelyre a legnagyobb jóindulattal is csak azt mondhatjuk: embertelenek? Mit jelent az ember számára a természet? Milyen az igazi magány? És végül: mit érezhet az űrben az az ember, aki tudja, sosem térhet vissza a Földre?

Még jó néhány kérdést fel lehetne sorolni, ehelyett azonban kiemelem: a vágy és annak ereje is vastagon jelen van ebben a történetben – akárcsak a rendező többi filmjében – sőt, akár azt is mondhatnám, hogy a vágy a Csillagok határán központi témája. Nem véletlen, hogy a filmben még egy maszturbáló fülke is megjelenik… – és használják is, méghozzá a Dr. Dibs-t életre keltő Juliette Binoche, aki olyan profizmussal játszik, hogy komolyan, sosem felejtjük el. Hozzá képest a Montét alakító Robert Pattinson csak csendes tanítvány, de azt egy szóval se mondanám, hogy nem tesz ki magáért, mert bizony most ő is feledhetetlen.

Egészen mostanáig csak dicsértem ezt a filmet, és nem is vagyok képes mást tenni, mert én úgy, ahogy volt, imádtam. A rendező nézői elvárásokra fittyet hányó, távolságtartó szerzői attitűdjét; Yorick Le Saux olykor szemkápráztató, olykor pedig csak csukott szemmel kibírható képeit; Stuart Staples és Tindersticks erekig hatoló zenei kompozícióit és a színészeket, akik csodálatosan belesimultak a környezetbe és a történetbe. De tudom, hogy ezzel nem lesz mindenki így. Lesznek, akiket kiborít a lassúság, a néző kívülállóként való kezelése és a morbid perverzitás, de talán ők is érzik majd, hogy a Csillagok határán az a fajta műalkotás, amely mellett nem lehet csak úgy elsétálni…

Látni kell, mert egyedi film, amely olyan űrutazásra invitálja a nézőt, ahol még maga az űr is szimbolikus.

A Csillagok határán június 13-ától látható a mozikban az ADS Service Kft. forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968)

Mi az a flashback?