Látni kell

A történelem hétköznapi arca – Guerilla (2019)

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem azon szegmense, amely elég távoli ahhoz, hogy a nagy- és dédszülők bőszen meséljenek róla, ahhoz azonban elég közeli, hogy azt megemlíthessék: az ő nagyapjuk ott volt. Ezt az időszakot – s vele néhány „névtelen nagyapát” – idézi meg Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla (2019), amely nem a vértől áztatott csatamezőre invitálja a nézőt, hanem egy erdő sűrűjébe, ahol aztán a történelem hétköznapi arcát fedi fel.

A cselekmény 1849-ben, a világosi fegyverletétel után veszi kezdetét. Főhősünk, a huszonéves, pacifista Barnabás korábban megszökött a sorozás elől; helyette az öccse, Antal vonult be. Most, a vereség után Barnabás úgy dönt: megkeresi, és hazaviszi testvérét, ám a hír, hogy a szabadságharc elbukott, még nem jutott el mindenkihez. Azokhoz az erdőben bujkáló gerillákhoz sem, akik közt a fiú rálel sebesült testvérére. Bűntudattól részegen Barnabás azt hazudja, hogy otthon, a városban épp azelőtt kapta meg az őrmesteri rangot, hogy öccse keresésére indult, így besorozzák, s egy újoncot is a gondjára bíznak. Antal, egyértelművé téve haragját, szinte szóba sem áll vele, a testvérek közötti ellentéteket pedig csak tovább szítja, hogy mindketten beleszeretnek a sebesülteket ápoló Lucába… Barnabás körül egyre csak gyűrűznek a hazugságok, melyeknek árát végül nem csak neki kell megfizetnie.

Guerilla

Fotó: Mozinet

Kárpáti György Mór vállaltan azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan történelmi filmet készít, melyben a historizáló szemlélet helyett a közeli perspektíva használatát helyezi előtérbe, s nem a március idusán emlegetett nagyjainkat állítja a kamera elé, hanem ismeretlen, mondhatni hétköznapi hősöket. Ebből már előre sejthető volt, hogy nem valamiféle nagy és látványos történelmi tablóval találjuk majd szemben magunkat, hanem egy erőteljes művészfilmmel, a Guerilla azonban – e tekintetben – minden előzetes várakozást felülmúlt.

A néző közel engedése, mintegy a cselekmény résztvevőjévé tétele remek fogás, ahogyan az is, hogy a főszereplő, (a befogadó által szorosan követett) Barnabás nem könnyedén megszerethető figura, sokkal inkább antihős, akinek nézőpontját nem feltétlenül kellemes felvenni. Az ő személyiségfejlődése a Guerilla legfontosabb eleme, sőt a tétje – miután, legkésőbb a játékidő negyedénél ezt megállapítjuk, rájövünk, hogy ebben a filmben a harc nem a szemünk előtt, hanem belül zajlik majd. És ez mindvégig így is lesz! Nincsenek grandiózus csatajelenetek, látványos közelharcok, szűkre szabott beállításokban elénk táruló, olykor véres valóság azonban van. Hartung Dávid képei hiteles korrajzzá varázsolják a Guerillát: hatásosan idézik meg az az 1848–49-es időszak hangulatát. A filmbéli táj pedig nemcsak valósághű háttérként funkcionál, hanem visszatükrözi a szereplők benső világát, szorongását és egy-egy ponton a karakterjellemzés kiemelt eszköze is.

Guerilla

Fotó: Mozinet

A karakterek viszont nem elég érdekesek ahhoz, hogy érdemes legyen igazán közel kerülni hozzájuk. Pontosabban nem ismerjük meg őket annyira, hogy izguljunk értük, vagy hogy egyáltalán bármiféle érzelmet kiváltsanak belőlünk. Antalról mindössze annyit tudunk meg, hogy neheztel a testvérére és menthetetlenül szerelmes Lucába, Lucáról annyit, hogy osztrákhű apjától hozta el az orvosi felszerelést, s ő jobban kedveli Barnabást, Csont Sándor századosról meg annyit, hogy bizonytalan, de a végsőkig kitart. És akkor ott van még Barnabás, a kulcsszereplő, aki végső soron a legkevésbé egydimenziós, s aki az első perctől az utolsóig küzd a démonaival, amikből van bőven… Barnabás vezet minket végig a történeten, amelynek zárásaként felülkerekedik önmagán. Az őt alakító Váradi Gergely igazán kitesz magáért, akárcsak Mészáros Blanka, Orbán Levente és Vilmányi Benett; egytől egyig igyekeznek mélységet adni karaktereiknek, s emléket állítani azoknak a névtelen hősöknek, akik talán eszünkbe sem jutnak, mikor évről évre feltűzzük a kokárdát.

Guerilla

Fotó: Mozinet

A Guerilla nem az elragadóan kidolgozott karakterek filmje: benne az arcjáték fontosabb, mint a verbális kommunikáció, az épphogy felskiccelt szereplők jelenléte pedig azt teszi lehetővé, hogy bárki a helyükbe képzelhesse valamely, számára ismeretlen, akár névtelen ősét, aki ott volt, mikor Világosnál letették a fegyvert. Kárpáti György Mór rövidfilmjei megmutatták: a rendező pofátlanul tehetséges, és bár a majdnem másfél órás Guerilla esetén nem sikerült mindvégig fenntartania a feszültséget, első nagyjátékfilmje is arról árulkodik, hogy rendkívül jó elbeszélő. A történelmet jelen idejűvé tévő és aktuális üzenetekkel megtöltő műve ugyan nem emelkedik a – szintén az 1848–49-es eseményeket sajátosan elbeszélő – Szegénylegények (1965), a Büntetőexpedíció (1970) vagy az Amerikai anzix (1975) mellé, mégis értékes és hatásos film, amely talán képes plusz tartalommal megtölteni az ünnepi beszédeket és szavalatokat.

Látni kell, mert egyedi és merész film, amely egy mitológiává vált történelmi esemény hétköznapi arcát mutatja meg.

A Guerilla március 7-étől látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek