Látni kell

Egyszerűen szép – Az élet maga (2018)

Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.

A történetet egyszerűen bűn lenne részletesen ismertetni, ezért csak néhány sort írok. Főhőseink Will és Abby, egy fiatal New York-i pár. Az ő életüket követjük végig a megismerkedésüktől kezdve a házasságkötésükön át egészen addig, míg első gyermeküket várják. És tovább. Történetük, mint mindenkié ebben a világban, évtizedeken, generációkon, földrészeken át ível, és – igen, elég szentimentális ezzel lezárni az ismertetőt, de nem baj – sosem ér véget.

Az élet maga

Fotó: imdb.com

A Danny Collins – amelynek főhőse, az öregedő rocksztár egy John Lennontól kapott levél hatására úgy dönt: azt teszi, amit a szíve diktál – számomra azt bizonyította, hogy Dan Fogelman nagyszerűen képes tálalni az olyan egyszerű igazságokat, minthogy merjünk élni, igazán élni; ne féljünk változtatni; legyünk boldogok; élvezzük a pillanatot; szeressünk. E gondolatok, üzenetek igencsak sziruposak tudnak lenni, ha nem megfelelő módon interpretálják őket, Dan Fogelman azonban remek érzékkel keveri össze és aztán borítja a nézőre a szentimentalizmust, a giccset, valamint a humort, az iróniát és a tragédiát is.

Pontosan ezt teszi Az élet maga című filmben, amelyet olyannyira kiválóan kezd el, hogy mire eljut a vászonról lefolyó giccsig, már könnyedén elnézzük neki. Mi több: eszünkbe sem jut azt mondani, hogy „na, ez azért már túlzás”. Helyette inkább az fogalmazódik meg bennünk: „végülis ilyen az élet”.

Az élet maga

Fotó: imdb.com

Az előbb azt mondtam, a rendező-forgatókönyvíró kiválóan kezdi el a filmet. Erről azért mesélek egy kicsit. A cselekmény kezdetén megszólal a narrátor, Samuel L. Jackson. Bevezet minket az eseményekbe, ahogy a narrátorok teszik – de ő nagyon másként csinálja. Kifigurázza a felbukkanó karaktereket, utasítgatja az operatőrt… Mintha csak egy ember koponyája lenne, úgy nyitja fel előttünk a filmet. A filmet, amelynek sosem tudjuk biztosan, ki a narrátora – ahogyan azt sem tudjuk, hogy a narrátorunk megbízható-e, vagy becsap minket. A filmet, amelynek egyik legfontosabb hipotézise az: „a legmegbízhatatlanabb narrátor az élet maga”.

Sosem tudhatjuk pontosan, mi vár ránk – jelenti ki a film a nyilvánvaló igazságot. Mi pedig évtizedeken, generációkon, földrészeken át suhanunk. Végignézünk betegségeket, halálokat, születéseket, nagy elválásokat és találkozásokat. Átélünk óriási fájdalmakat, s boldogsággal teli pillanatokat. Épp, mint az életben. Elvégre erről szól ez a film…

Az élet maga

Fotó: imdb.com

Dan Fogelman kiváló színészgárdával – a teljesség igénye nélkül: Samuel L. Jackson, Annette Bening, Olivia Wilde, Oscar Isaac, Olivia Cooke, Mandy Patinkin, Antonio Banderas, Laia Costa – az oldalán mesél az életről. És persze, cinkostársa az operatőr meg a zeneszerző is! Brett Pawlak érzelemdús, színes képei igencsak hatásosak, akárcsak Federico Jusid zenéje, amely minden fejezetnek, minden karakternek megteremti a saját hangzásvilágát. Nem vitatom: Az élet maga olykor hatásvadász, olykor pedig túlontúl giccses, ám kifinomult és rendkívül szép is. Olyan film, amely képes újra és újra meglepni a nézőjét. Meg olyan, amely meg tudja mutatni, hogy a legapróbb dolgoknak is hatalmas jelentőségük van. És nem utolsó sorban azt is kijelenti (és milyen szépen teszi!): soha, senkinek sem ér véget a története.

Látni kell, mert szép film. Egyszerűen szép.

Az élet maga az HBO GO-n látható.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek