Ahogy én gondolom...

Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)

Egykori munkatársammal és egyik legkedvesebb barátommal, Szíjjártó Anitával úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek cikkeiben élménybeszámoló jelleggel mesélünk a közös mozizásainkról – egész pontosan azokról a filmekről, amelyeket együtt nézünk meg, s amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. Elsőként A láthatatlan emberre (The Invisible Man, 2020) esett a választásunk, és bár önkéntes karanténban, egymástól jóval több, mint tisztes távolságban moziztunk, az élmény nem maradt el. És nemcsak azért nem, mert egy időben nyomtuk meg a lejátszás gombot, a vége főcím után pedig azonnal megosztottuk egymással az első benyomásainkat, hanem azért sem, mert Leigh Whannell filmje hihetetlenül jól sikerült és rendkívül hatásos!

A történet középpontjában egy fiatal nő, Cecilia áll, aki a játékidő legelején, az éjszaka sötétjében elszökik a férjével közös, fényűző otthonából. A nővére autóval jön érte, s reszkető húgát látva kérdezi: „Mi folyik itt?” Cecilia azt feleli: „Majd elmondom. Csak indulj már. Menj!” – e felszólítását pedig igazán erőteljesen nyomatékosítja a nyomába érő férj ökle, amely egyetlen mozdulattal rommá töri a kocsiablakot. A nővérrel együtt pillanatok alatt megértjük mi is: főhősünk egy bántalmazó kapcsolatból menekül. Gyermekkori barátja nyújt menedéket a számára, ám Cecilia az utcára sem mer kilépni – mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy exe öngyilkosságot követett el. A hatalmas kő azonban nem esik le a szívéről… Hátborzongató események sora veszi ugyanis kezdetét, mígnem Cecilia rájön: az öngyilkosság csupán színjáték volt, s elhagyott férje – aki egyébként zseniális tudós és optikus – feltett szándéka, hogy az őrületbe kergesse őt. A nő igyekszik bizonyítani az igazát, ám még a szerettei sem hisznek neki, ami nem is csoda, mivel a bántalmazóját senki sem látja. Még ő maga sem…

A láthatatlan ember

Fotó: universalpictures.com

Amiért imádtuk

Eszter: Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy jó néhány évvel ezelőtt, mikor az egyetemi professzor kötelező filmként feladta nekünk H. G. Wells A láthatatlan ember című regényének azonos című 1933-as filmadaptációját, első nézésre nem tudtam eldönteni, hogy fantasztikusnak vagy humorosnak találom… James Whale adaptációjában a fókusz a címszereplő láthatatlan emberen, a briliáns tudóson van, aki feltalálja a láthatatlanság szérumát, amely idővel egyre szörnyűbb tettek elkövetésére sarkallja őt – no, meg arra, hogy fáslival körbetekerve sétálgasson. Ez utóbbi momentum volt az, amely igencsak megmosolyogtatott engem, mikor először láttam a filmet. Aztán annak tudatában, hogy egy klasszikus – és a professzor szerint kiemelkedő – horrorfilmmel van dolgom, nekiveselkedtem még egyszer, s másodszorra már egyáltalán nem zavart a fásli meg a sötét napszemüveg. Sőt, teljesen elvonatkoztattam az elsőre humorosnak tűnő megjelenéstől, és csakis azokra a kérdésekre összpontosítottam, amelyeket a rendező felsorakoztatott előttem. Mire képes az ember, ha tisztában van vele, hogy a többiek nem látják? Mit tesz meg, ha tudja: nincs következmény? Mi veheti rá az embert a rosszra? És egyáltalán: milyen az ember?

E kérdések előkerülnek A láthatatlan ember legújabb feldolgozásában is, amelyért én részben épp emiatt vagyok oda. A Fűrész– (I., II., III.) és az Insidious-filmeket forgatókönyvíróként – az Insidious – Gonosz lélek (Insidious: Chapter 3, 2015) címűt rendezőként is – jegyző Leigh Whannell viszont megváltoztatta a perspektívát: nem a címszereplőre, hanem annak áldozatára koncentrál, ezáltal pedig nemcsak az emberi természetről elmélkedik, hanem a bántalmazó kapcsolatokról, a családon belüli erőszakról, a toxikus maszkulinitásról s a nők elnyomásáról is. És zseniálisan mutatja be azt a folyamatot, miként válhat egy kiszolgáltatott, az őrület torkáig taszított nő végül femme fatallá.

A láthatatlan ember

Fotó: universalpictures.com

De, ha már megemlítettem az őrületet, akkor itt az ideje kiemelnem, miért vagyok még oda. Egyrészt Elisabeth Moss játékáért, másrészt pedig azért, ahogyan a rendező bemutatja az ő pokoljárását. Igen: horrorról lévén szó Leigh Whannell előszeretettel – és jól! – használja a műfaj hatáselemeit (a sokat sejtető üres tereket, a zavarba ejtő neszeket, a furcsa zajokat) és képes többször is megijeszteni minket, ám nem elégszik meg ennyivel! És ennek köszönhető, hogy A láthatatlan ember nem tisztán és nem egészen horror… Sokkal inkább thriller, amely egy borzongató, sokkoló lélektani drámát dolgoz fel a feszültségkeltés kifinomult technikáival – például a suspense használatával –, sőt pszichothriller, amely az áldozat személyére és az ő pszichés állapotának változására helyezi a hangsúlyt. A rendező tehát nemcsak, hogy újrafeldolgozta a nagy klasszikust – amely előtt egyébként egy képkockával nyíltan fejet is hajt –, de 21. századivá tette és új életet is lehelt bele.

Anita: Elisabeth Moss játékáért. És ezzel el is mondtam mindent, ugyanis ő az, aki a hátán viszi az egész filmet. Nélküle, a félszeg nevetése, a néha őrült benyomását keltő tekintete, a kétségbeesett mozdulatai nélkül ez a horrorba bújtatott thriller vagy thrillerbe bújtatott horror csak fele ennyit érne. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nem értékelem kellő mértékben a sztorit, csak annyit, hogy szerintem Moss kisasszony színészi kvalitása emeli az igazán jó filmek közé ezt az alkotást. Talán azért is vagyok ennyire elfogult, mert A szolgálólány meséjét veszem alapul, amely sorozatban már jócskán bizonyította: ő bizony ízig-vérig színésznő, és mi tagadás, egy kis June-t itt is fel-felfedeztem Ceciliában. Ami – mármint a hasonló játék – máshol tuti zavarna, itt viszont ez tette még erősebbé, még – tudom, furcsa szó – vonzóbbá a karaktert. Az egyezőség azonban nem véletlen, én ugyanis azt gondolom, hogy June és Cecilia igenis sokban hasonlítanak: a lelki terror, a bezártság, egy rajta uralkodó férfitől és a helyzettől való menekülés, a folytonos készenlét, egyáltalán: az örökös rettegés mind a sorozatban, mint A láthatatlan emberben abszolút jelen van. Na, meg az folyamat, hogy miként szedi össze a bátorságát és száll szembe legrosszabb rémálmával.

Elisabeth Moss mellett a filmet imádtam még az állandó baljós jelenetek/képek miatt, azért, hogy nem mindig tudtam kiszámítani a következő lépést, ami, lássuk be, a legtöbb horrorra nem jellemző. Mondhatjuk úgy is: szép számmal voltak olyan pillanatok, amikor majdnem összetojtam magam.

Ráadásként pedig engedjetek meg egy apró kitérőt az Amiért imádtuk kérdéskör kapcsán: ez a nem is annyira apró, ám eléggé tetszetős „kitérő” nem más, mint Aldis Hodge, vagyis a Cecilia gyerekkori barátját, Jameset alakító színész. Hölgy olvasóink figyelmébe kifejezetten ajánlom az úriembert: kihagyhatatlan, ahogy rendőrruhában feszít a hűtő előtt vagy éppen szobafestő-mázolót játszik a nappaliban. Én mondom: megéri vetni rá egy-két-három pillantást. 😉

Ami zavart minket

Eszter: Mikor néztem a filmet, kétszer szisszentem fel, hogy „Na, ne már!” És ez azért történt meg, mert e két alkalommal annyira abszurd módon alakult az adott jelenet cselekménye, hogy nem tudtam elhinni… Nem akarom elrontani az élményt, ezért nem spoilerezek, de annyit elmondok, hogy mindkét esetben a címszereplő láthatatlanságából adódott a „zavar”, és az én szememet az bántotta, hogy hiába lett volna több, mint logikus, senki sem gondolt arra: „Talán tényleg igaza van ennek a nőnek… Talán tényleg van itt valami, csak nem látjuk.”

És volt még egy dolog: úgy éreztem, a rendező túl hamar tisztázza, hogy a valóság és a képzeletbeli közötti határ nincs is elmosódva…

A láthatatlan ember

Fotó: universalpictures.com

Anita: Egyrészt egyetértek Eszterrel: voltak teljesen abszurd, akár hibásnak is nevezhető jelenetek, amelyek értem én, hogy kellettek a végkifejletet elővezetendő, de azért tényleg: na, ne már! (Többet sajnos én sem árulhatok el, mert akkor hol marad az élvezet…)

Másrészt viszont pont az zavart A láthatatlan emberben, amit szerettem is: hogy nem az a nagy könyvben megírt, igazi horror. Nehéz úgy megmagyaráznom ezt a kijelentésemet, hogy ne lőjek le poént, ezért azt mondom: a tudomány, amely egzakt fogalom, tényekkel, számokkal, kézzel fogható eredményekkel operál, e filmben zavaróan összekeveredett a misztikummal. Úgy éreztem, az alkotás végig annak a dilemmának a hajszálvékony kötelén egyensúlyoz: vajon el tudja-e hitetni velem – a tudomány leplét magára öltve –, hogy minden, amit látok, akár velem is megtörténhet? Hiszen a 21. században minden lehetséges, nem?

Amiért nem akartuk kihagyni

Eszter: H. G. Wells 1897-es regényének 1933-as és 2000-es – Árnyék nélkül (Hollow Man) – feldolgozását is nagyon megszerettem, ezért már az arról szóló híreket látva, hogy jön egy új A láthatatlan ember, biztos voltam benne: nekem ezt látnom kell! Az meg pláne azonnal meggyőzött, hogy a hírek taglalták: a film producere Jason Blum, a Blumhouse Productions alapítója, akinek többek között a Parajelenségek (Paranormal Activity, 2007), a Sinister (2012), A látogatás (The Visit, 2015) és a Tűnj el! (Get Out, 2017) című filmek elkészülését köszönhetjük, s akinek nevéről joggal juthat eszünkbe az a három szó: feszültséggel teli horror. Szóval az már csak hab volt a tortán, hogy a hírekből kiderült: a kulcsszereplő nem a láthatatlan ember, hanem az ő áldozata lesz, őt pedig az az Elisabeth Moss kelti életre, aki a Mad Men – Reklámőrültek (Mad Men, 2007) és A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 2017) című sorozatokban nyújtott alakításával egy életre meggyőzött arról mindenkit, hogy fantasztikus színész, s aki a Mi (Us, 2019) című filmben egy rövid jelenet alatt is képes volt megmutatni, mi az az őrület.

A láthatatlan ember

Fotó: universalpictures.com

Anita: Mégis ki akarna kihagyni egy horror(nak álcázott)filmet, amelynek főszereplője a hiperszuper tehetséges Elisabeth Moss? Ez tehát a rövid válaszom. Ami azt illeti, a hosszú is, megspékelve azzal, hogy ennek a színésznőnek tényleg minden filmjét látni kell. Bárkinek a bőrébe bújik, egy életre nem tudod elfelejteni.

No, és persze, a képi világ sem utolsó: a sötét (szürke, fekete) színek remekül megágyaznak a rettegésnek…

Ezért nézd meg te is

Eszter: Leigh Whannell élete eddigi legjobb munkája A láthatatlan ember. Egy csavaros sztorival, erős atmoszférával, érett eszközhasználattal – nem pedig olcsó ijesztegetéssel és túlzásba vitt CGI-jal! – és fantasztikus színészvezetéssel készített mozi, amely méltó az alapjául szolgáló regényhez és James Whale klasszikus, legendás horrorfilmjéhez is. S amely az olyan kiváló pszichothrillereket is megidézi, mint Polański Iszonyat (Repulsion, 1965) és George Cukor Gázláng (Gaslight, 1944) című alkotása. És akkor a képi világáról még nem is beszéltem! Pedig amiért még különösen megéri megnézni ezt a filmet, az Stefan Duscio remekbe szabott operatőri munkája, amely egyrészt teljesen átélhetővé teszi a főszereplő „poklát”, másrészt a kamerát sokszor a címszereplővel, a bántalmazóval azonosítva azt is eléri, hogy nézőként igazán kellemetlenül érezzük magunkat. Azt hiszem, ezt már mondanom sem kellene, de azért kimondom: A láthatatlan ember amellett, hogy nagyon aktuális, nagyon mai és nagyon érvényes üzenettel bíró film, brutálisan hatásos is!

A láthatatlan ember

Fotó: universalpictures.com

Anita: Hogy meg tudd nekünk írni, miért nincs/van igazunk a filmmel kapcsolatban. 😉

A viccet félretéve: mert nem egy bugyuta, Zs-kategóriás horrormozit kapsz, nevenincs főszereplővel és borzasztó külcsínnel, hanem egy rendkívül izgalmas, a figyelmet két órán keresztül fenntartó, téged a székhez/kanapéhoz/bármihez odaszögező mozit. Az utánozhatatlan – és higgyétek el, nem túlzok – Elisabeth Moss kisasszonnyal, fordulatos, az utolsó pillanatig kétségek közt hagyó sztorival – és azzal az isteni házzal (bár lehet, hogy ez csak nekem tetszik), amely szép keretet ad a filmnek, ugyanis onnan jön és oda is tér vissza főhősünk. Az utolsó jelenet pedig… Az arc, amely szavak nélkül is elmond mindent.

 

Az Eszter és Anita moziba megy című cikksorozatunk célja – többek között – az, hogy kicsit bevonjunk benneteket is a közös barátnős mozizásainkba, s hogy figyelmetekbe ajánljuk azokat a filmeket, amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. És persze, titeket! Szóval nagyon örülnénk, ha a cikkeink kapcsán írnátok nekünk, és megosztanátok velünk a gondolataitokat, érzéseiteket az adott filmmel kapcsolatban.

A sorozat cikkei felváltva jelennek meg itt, illetve az Anita szemével a világ oldalon!

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek