Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)

Egykori munkatársammal és egyik legkedvesebb barátommal, Szíjjártó Anitával úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek cikkeiben élménybeszámoló jelleggel mesélünk a közös mozizásainkról – egész pontosan azokról a filmekről, amelyeket együtt nézünk meg, s amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. Elsőként A láthatatlan emberre (The Invisible Man, 2020) esett a választásunk, és bár önkéntes karanténban, egymástól jóval több, mint tisztes távolságban moziztunk, az élmény nem maradt el. És nemcsak azért nem, mert egy időben nyomtuk meg a lejátszás gombot, a vége főcím után pedig azonnal megosztottuk egymással az első benyomásainkat, hanem azért sem, mert Leigh Whannell filmje hihetetlenül jól sikerült és rendkívül hatásos!

A történet középpontjában egy fiatal nő, Cecilia áll, aki a játékidő legelején, az éjszaka sötétjében elszökik a férjével közös, fényűző otthonából. A nővére autóval jön érte, s reszkető húgát látva kérdezi: „Mi folyik itt?” Cecilia azt feleli: „Majd elmondom. Csak indulj már. Menj!” – e felszólítását pedig igazán erőteljesen nyomatékosítja a nyomába érő férj ökle, amely egyetlen mozdulattal rommá töri a kocsiablakot. A nővérrel együtt pillanatok alatt megértjük mi is: főhősünk egy bántalmazó kapcsolatból menekül. Gyermekkori barátja nyújt menedéket a számára, ám Cecilia az utcára sem mer kilépni – mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy exe öngyilkosságot követett el. A hatalmas kő azonban nem esik le a szívéről… Hátborzongató események sora veszi ugyanis kezdetét, mígnem Cecilia rájön: az öngyilkosság csupán színjáték volt, s elhagyott férje – aki egyébként zseniális tudós és optikus – feltett szándéka, hogy az őrületbe kergesse őt. A nő igyekszik bizonyítani az igazát, ám még a szerettei sem hisznek neki, ami nem is csoda, mivel a bántalmazóját senki sem látja. Még ő maga sem…

Amiért imádtuk

Eszter: Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy jó néhány évvel ezelőtt, mikor az egyetemi professzor kötelező filmként feladta nekünk H. G. Wells A láthatatlan ember című regényének azonos című 1933-as filmadaptációját, első nézésre nem tudtam eldönteni, hogy fantasztikusnak vagy humorosnak találom… James Whale adaptációjában a fókusz a címszereplő láthatatlan emberen, a briliáns tudóson van, aki feltalálja a láthatatlanság szérumát, amely idővel egyre szörnyűbb tettek elkövetésére sarkallja őt – no, meg arra, hogy fáslival körbetekerve sétálgasson. Ez utóbbi momentum volt az, amely igencsak megmosolyogtatott engem, mikor először láttam a filmet. Aztán annak tudatában, hogy egy klasszikus – és a professzor szerint kiemelkedő – horrorfilmmel van dolgom, nekiveselkedtem még egyszer, s másodszorra már egyáltalán nem zavart a fásli meg a sötét napszemüveg. Sőt, teljesen elvonatkoztattam az elsőre humorosnak tűnő megjelenéstől, és csakis azokra a kérdésekre összpontosítottam, amelyeket a rendező felsorakoztatott előttem. Mire képes az ember, ha tisztában van vele, hogy a többiek nem látják? Mit tesz meg, ha tudja: nincs következmény? Mi veheti rá az embert a rosszra? És egyáltalán: milyen az ember?

E kérdések előkerülnek A láthatatlan ember legújabb feldolgozásában is, amelyért én részben épp emiatt vagyok oda. A Fűrész– (I., II., III.) és az Insidious-filmeket forgatókönyvíróként – az Insidious – Gonosz lélek (Insidious: Chapter 3, 2015) címűt rendezőként is – jegyző Leigh Whannell viszont megváltoztatta a perspektívát: nem a címszereplőre, hanem annak áldozatára koncentrál, ezáltal pedig nemcsak az emberi természetről elmélkedik, hanem a bántalmazó kapcsolatokról, a családon belüli erőszakról, a toxikus maszkulinitásról s a nők elnyomásáról is. És zseniálisan mutatja be azt a folyamatot, miként válhat egy kiszolgáltatott, az őrület torkáig taszított nő végül femme fatallá.

De, ha már megemlítettem az őrületet, akkor itt az ideje kiemelnem, miért vagyok még oda. Egyrészt Elisabeth Moss játékáért, másrészt pedig azért, ahogyan a rendező bemutatja az ő pokoljárását. Igen: horrorról lévén szó Leigh Whannell előszeretettel – és jól! – használja a műfaj hatáselemeit (a sokat sejtető üres tereket, a zavarba ejtő neszeket, a furcsa zajokat) és képes többször is megijeszteni minket, ám nem elégszik meg ennyivel! És ennek köszönhető, hogy A láthatatlan ember nem tisztán és nem egészen horror… Sokkal inkább thriller, amely egy borzongató, sokkoló lélektani drámát dolgoz fel a feszültségkeltés kifinomult technikáival – például a suspense használatával –, sőt pszichothriller, amely az áldozat személyére és az ő pszichés állapotának változására helyezi a hangsúlyt. A rendező tehát nemcsak, hogy újrafeldolgozta a nagy klasszikust – amely előtt egyébként egy képkockával nyíltan fejet is hajt –, de 21. századivá tette és új életet is lehelt bele.

Anita: Elisabeth Moss játékáért. És ezzel el is mondtam mindent, ugyanis ő az, aki a hátán viszi az egész filmet. Nélküle, a félszeg nevetése, a néha őrült benyomását keltő tekintete, a kétségbeesett mozdulatai nélkül ez a horrorba bújtatott thriller vagy thrillerbe bújtatott horror csak fele ennyit érne. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nem értékelem kellő mértékben a sztorit, csak annyit, hogy szerintem Moss kisasszony színészi kvalitása emeli az igazán jó filmek közé ezt az alkotást. Talán azért is vagyok ennyire elfogult, mert A szolgálólány meséjét veszem alapul, amely sorozatban már jócskán bizonyította: ő bizony ízig-vérig színésznő, és mi tagadás, egy kis June-t itt is fel-felfedeztem Ceciliában. Ami – mármint a hasonló játék – máshol tuti zavarna, itt viszont ez tette még erősebbé, még – tudom, furcsa szó – vonzóbbá a karaktert. Az egyezőség azonban nem véletlen, én ugyanis azt gondolom, hogy June és Cecilia igenis sokban hasonlítanak: a lelki terror, a bezártság, egy rajta uralkodó férfitől és a helyzettől való menekülés, a folytonos készenlét, egyáltalán: az örökös rettegés mind a sorozatban, mint A láthatatlan emberben abszolút jelen van. Na, meg az folyamat, hogy miként szedi össze a bátorságát és száll szembe legrosszabb rémálmával.

Elisabeth Moss mellett a filmet imádtam még az állandó baljós jelenetek/képek miatt, azért, hogy nem mindig tudtam kiszámítani a következő lépést, ami, lássuk be, a legtöbb horrorra nem jellemző. Mondhatjuk úgy is: szép számmal voltak olyan pillanatok, amikor majdnem összetojtam magam.

Ráadásként pedig engedjetek meg egy apró kitérőt az Amiért imádtuk kérdéskör kapcsán: ez a nem is annyira apró, ám eléggé tetszetős „kitérő” nem más, mint Aldis Hodge, vagyis a Cecilia gyerekkori barátját, Jameset alakító színész. Hölgy olvasóink figyelmébe kifejezetten ajánlom az úriembert: kihagyhatatlan, ahogy rendőrruhában feszít a hűtő előtt vagy éppen szobafestő-mázolót játszik a nappaliban. Én mondom: megéri vetni rá egy-két-három pillantást. ?

Ami zavart minket

Eszter: Mikor néztem a filmet, kétszer szisszentem fel, hogy „Na, ne már!” És ez azért történt meg, mert e két alkalommal annyira abszurd módon alakult az adott jelenet cselekménye, hogy nem tudtam elhinni… Nem akarom elrontani az élményt, ezért nem spoilerezek, de annyit elmondok, hogy mindkét esetben a címszereplő láthatatlanságából adódott a „zavar”, és az én szememet az bántotta, hogy hiába lett volna több, mint logikus, senki sem gondolt arra: „Talán tényleg igaza van ennek a nőnek… Talán tényleg van itt valami, csak nem látjuk.”

És volt még egy dolog: úgy éreztem, a rendező túl hamar tisztázza, hogy a valóság és a képzeletbeli közötti határ nincs is elmosódva…

Anita: Egyrészt egyetértek Eszterrel: voltak teljesen abszurd, akár hibásnak is nevezhető jelenetek, amelyek értem én, hogy kellettek a végkifejletet elővezetendő, de azért tényleg: na, ne már! (Többet sajnos én sem árulhatok el, mert akkor hol marad az élvezet…)

Másrészt viszont pont az zavart A láthatatlan emberben, amit szerettem is: hogy nem az a nagy könyvben megírt, igazi horror. Nehéz úgy megmagyaráznom ezt a kijelentésemet, hogy ne lőjek le poént, ezért azt mondom: a tudomány, amely egzakt fogalom, tényekkel, számokkal, kézzel fogható eredményekkel operál, e filmben zavaróan összekeveredett a misztikummal. Úgy éreztem, az alkotás végig annak a dilemmának a hajszálvékony kötelén egyensúlyoz: vajon el tudja-e hitetni velem – a tudomány leplét magára öltve –, hogy minden, amit látok, akár velem is megtörténhet? Hiszen a 21. században minden lehetséges, nem?

Amiért nem akartuk kihagyni

Eszter: H. G. Wells 1897-es regényének 1933-as és 2000-es – Árnyék nélkül (Hollow Man) – feldolgozását is nagyon megszerettem, ezért már az arról szóló híreket látva, hogy jön egy új A láthatatlan ember, biztos voltam benne: nekem ezt látnom kell! Az meg pláne azonnal meggyőzött, hogy a hírek taglalták: a film producere Jason Blum, a Blumhouse Productions alapítója, akinek többek között a Parajelenségek (Paranormal Activity, 2007), a Sinister (2012), A látogatás (The Visit, 2015) és a Tűnj el! (Get Out, 2017) című filmek elkészülését köszönhetjük, s akinek nevéről joggal juthat eszünkbe az a három szó: feszültséggel teli horror. Szóval az már csak hab volt a tortán, hogy a hírekből kiderült: a kulcsszereplő nem a láthatatlan ember, hanem az ő áldozata lesz, őt pedig az az Elisabeth Moss kelti életre, aki a Mad Men – Reklámőrültek (Mad Men, 2007) és A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 2017) című sorozatokban nyújtott alakításával egy életre meggyőzött arról mindenkit, hogy fantasztikus színész, s aki a Mi (Us, 2019) című filmben egy rövid jelenet alatt is képes volt megmutatni, mi az az őrület.

Anita: Mégis ki akarna kihagyni egy horror(nak álcázott)filmet, amelynek főszereplője a hiperszuper tehetséges Elisabeth Moss? Ez tehát a rövid válaszom. Ami azt illeti, a hosszú is, megspékelve azzal, hogy ennek a színésznőnek tényleg minden filmjét látni kell. Bárkinek a bőrébe bújik, egy életre nem tudod elfelejteni.

No, és persze, a képi világ sem utolsó: a sötét (szürke, fekete) színek remekül megágyaznak a rettegésnek…

Ezért nézd meg te is

Eszter: Leigh Whannell élete eddigi legjobb munkája A láthatatlan ember. Egy csavaros sztorival, erős atmoszférával, érett eszközhasználattal – nem pedig olcsó ijesztegetéssel és túlzásba vitt CGI-jal! – és fantasztikus színészvezetéssel készített mozi, amely méltó az alapjául szolgáló regényhez és James Whale klasszikus, legendás horrorfilmjéhez is. S amely az olyan kiváló pszichothrillereket is megidézi, mint Polański Iszonyat (Repulsion, 1965) és George Cukor Gázláng (Gaslight, 1944) című alkotása. És akkor a képi világáról még nem is beszéltem! Pedig amiért még különösen megéri megnézni ezt a filmet, az Stefan Duscio remekbe szabott operatőri munkája, amely egyrészt teljesen átélhetővé teszi a főszereplő „poklát”, másrészt a kamerát sokszor a címszereplővel, a bántalmazóval azonosítva azt is eléri, hogy nézőként igazán kellemetlenül érezzük magunkat. Azt hiszem, ezt már mondanom sem kellene, de azért kimondom: A láthatatlan ember amellett, hogy nagyon aktuális, nagyon mai és nagyon érvényes üzenettel bíró film, brutálisan hatásos is!

Anita: Hogy meg tudd nekünk írni, miért nincs/van igazunk a filmmel kapcsolatban. ?

A viccet félretéve: mert nem egy bugyuta, Zs-kategóriás horrormozit kapsz, nevenincs főszereplővel és borzasztó külcsínnel, hanem egy rendkívül izgalmas, a figyelmet két órán keresztül fenntartó, téged a székhez/kanapéhoz/bármihez odaszögező mozit. Az utánozhatatlan – és higgyétek el, nem túlzok – Elisabeth Moss kisasszonnyal, fordulatos, az utolsó pillanatig kétségek közt hagyó sztorival – és azzal az isteni házzal (bár lehet, hogy ez csak nekem tetszik), amely szép keretet ad a filmnek, ugyanis onnan jön és oda is tér vissza főhősünk. Az utolsó jelenet pedig… Az arc, amely szavak nélkül is elmond mindent.

 

Az Eszter és Anita moziba megy című cikksorozatunk célja – többek között – az, hogy kicsit bevonjunk benneteket is a közös barátnős mozizásainkba, s hogy figyelmetekbe ajánljuk azokat a filmeket, amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. És persze, titeket! Szóval nagyon örülnénk, ha a cikkeink kapcsán írnátok nekünk, és megosztanátok velünk a gondolataitokat, érzéseiteket az adott filmmel kapcsolatban.

A sorozat cikkei felváltva jelennek meg itt, illetve az Anita szemével a világ oldalon!