Filmek térből és időből

Hulot úr nyaral (1953) és a vígjáték

Amikor azt a szót hallom vagy olvasom valahol: vígjáték, mindig az visszhangzik a fejemben, hogy „ez a Szűcs az nem az a Szűcs, vagyis az ő Szűcsük, de nem a mi Szűcsünk”. Ilyenkor felidéződik bennem, hogyan folytak a könnyeim a nevetéstől, mikor először láttam a Meseautó (1934) ezen jelenetét. Aztán mielőtt még eszembe jutna Chaplin Aranyláza, az emlékek közül előugrik egy francia alkotó, Jacques Tati és az ő teremtménye, Hulot úr, akik még a legkomorabb pillanataimban is képesek voltak megnevettetni – úgy, ahogyan semmi és senki más. Éppen ezért most a Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot, 1953) című Tati-filmet ajánlom nektek. És a vígjáték műfaját!

Rövid és velős definíciója szerint a vígjáték az egyik legjelentősebb és a horrorfilm mellett a leginkább hatásorientált műfaj. Lazán szőtt cselekménye túlzásba vitt helyzetekkel és akciókkal, karikírozott nyelvvel és esendő karakterekkel dolgozik. A vígjáték a hétköznapok drámáit mutatja be és szinte mindig happy enddel végződik.

A filmtörténet első vígjátéka a Lumière fivérek A megöntözött öntöző című egypercese. Kezdetben a filmkomédiák is egytekercses rövidfilmek voltak, az első hosszabb vígjátékot – Kékszakáll – Mack Sennet készítette 1914-ben, Charlie Chaplin főszereplésével. A későbbiekben a vígjáték számos alműfaja alakult ki, amelyek közül a legfontosabb a burleszk, a slapstick (vagyis hasraesős komédia), a screwball (elsősorban helyzetkomikumon alapuló, helyenként abszurd hangvételű komédia), a fekete komédia, a paródia, valamint a romantikus és a tinivígjáték. Olyan, helyi jellegű változatok is születtek, mint az ausztrál ocker, a közönséges nyelvezettel mulattató, főként jellemkomikumra építő vígjátéktípus vagy a hongkongi kungfukomédia. Az egyes alműfajok többek között a karakterek társadalmi helyzete, a fantasztikum mértéke, a nyelvhasználat különbözősége, valamint az akciójelenetek mennyisége alapján különíthetőek el egymástól.

Hulot úr nyaral

Fotó: imdb.com

Nézzük csak, mire kell figyelni, ha ki akarjuk deríteni, milyen vígjátékkal van dolgunk!

  • A slapstick sokszor akrobatikus képességeket igénylő akciójelenetekkel, verekedésekkel, autósüldözésekkel van tele, a műfaj elnevezése pedig arra utal, hogy a szereplők nem kímélik egymást: visszatérő motívum például a tortacsata. A slapstick a némafilmkorszak leáldozása után veszített rangjából, de nem tűnt el teljesen: a Rózsaszín párduc-filmek, valamint a Jim Carrey főszereplésével készült Maszk például a slapstick sajátosságait hordozták magukon, amely egyébként a Távol-Keleten a ’70-es évek elejétől a mai napig közkedvelt, elsősorban az ázsiai filmsztár, Jackie Chan jóvoltából.
  • A fekete komédiák pesszimista, szarkasztikus hangvételű művek, amelyeknek középpontjában gyakran a háború vagy a hatalom erkölcsromboló hatásainak kifigurázása áll.
  • A paródia egy filmtípus kliséit fordítja ki és túlozza el a nevettetés érdekében.
  • A romantikus vígjáték az ’50-es években élte virágkorát, ám a mai napig készülnek a zsáner stílusjegyeit magukon viselő alkotások. Az alműfaj filmjeinek középpontjában általában férj-feleség vagy szülő-gyerek kapcsolat áll, humora finom és mértéktartó.
  • A tinivígjáték a ’70-es években született: itt a hősöket fiatal színészek alakítják, és a filmek a serdülőkor nagy kérdéseit, illetve a felnőtté válás problémáit ábrázolják humoros formában. A tinivígjátékban nagy szerep jut a társas kapcsolatok, a szerelmek, a barátságok ábrázolásának.
Hulot úr nyaral

Fotó: imdb.com

Az alműfajokat sorolva nyilván mindannyiótok lelki szemei előtt megjelent jó néhány film, kezdve a Bridget Jones naplójától (Bridget Jones’s Diary, 2001) Az örömapán (Father of the Bride, 1991) át a Dumb és Dumberig (Dumb & Dumber, 1994) – legalábbis nekem most ezek jutottak eszembe. Meg persze, a vígjáték műfajának emblematikus és feledhetetlen alakja, Charlie Chaplin! A csetlő-botló, de az őt ért gondokon rendre felülemelkedő hős a filmtörténet örökéletű figurája, aki öniróniájával eléri, hogy magára ismerjen benne a néző, miközben a nevetéstől folynak a könnyei. De ezt nemcsak ő tudja elérni, hanem egy másik némafilmes sztár, pontosabban a vígjáték másik halhatatlan rendező- és színészóriása, Buster Keaton, aki hasonló módon és tehetséggel nevettetett, mint Chaplin. Keaton kőarca igazán jellegzetessé teszi filmjeit; a humor forrása nála egyértelműen a helyzetkomikum: a főhős szakadatlanul küzd az őselemekkel, melyek természetesen mindig kifognak rajta…

És mellettük – a dobogó legfelső fokain bukdácsolva – ott van a vígjáték halhatatlanjainak táborában egy végletekig tehetséges filmalkotó, a francia filmvígjáték legkiemelkedőbb alakja: Jacques Tati. Az általa megálmodott és életre keltett figura, Hulot úr nagyon magas, bizonytalanul járó karakter, aki már a megjelenésével is mosolyt csal a nézők arcára: hosszú zoknit és rövidre szabott nadrágot visel, és magasságát ellensúlyozva mindig kissé előredől. Tati a francia új hullám idején tűnt fel, ám nem csatlakozott a többiekhez, hanem létrehozott egy sajátos világot, alkotásaival pedig megújította a vígjáték műfaját; merészen visszacsempészte bele Chaplin és Keaton örökségét.

Hulot úr nyaral

Fotó: imdb.com

Hulot úr egyértelműen idézi Chaplin Csavargóját, ám némiképp túl is tesz rajta. De erről győződjetek meg ti magatok – vagyis nézzétek meg a Hulot úr nyaral című filmet, amelyben Hulot úr a franciák egyik kedvelt nyaralóhelyére, a bretagne-i tengerpartra látogat el. Bár a jóindulat szobrát lehetne faragni róla, akármerre megy, káosz és botrány támad a nyomában… Jacques Tati ezzel az 1953-as művel feltámasztotta a némafilmek elfeledett hőseit és olyan sorozatot indított el, melynek folyton bajba keveredő főhőse szellemes humorral ad választ az élet nagy kérdéseire. És bizony az ilyen hősökre nagy szükségünk van!

Miért kötelező? Sok mindent írhatnék ide, többek között azt is, hogy azért, mert a vígjáték megújítójának filmjét látni kell. De inkább csak annyit írok: mert még a legkomorabb pillanatokban is képes megnevettetni az embert.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Playtime (1967)

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek