Mert csodák tényleg léteznek – Az igazi csoda (2017)

„Ha egyszer eldöntheted, hogy igazad legyen vagy kedves légy, légy kedves” – hangzik el Stephen Chbosky Az igazi csoda (Wonder, 2017) című filmjében, amely számos fontos dolgot tanít a nézőnek az életről, a másik emberről és annak érzéseiről, valamint az elfogadásról. Ez a tanítás azonban nem didaktikus, nem hatásvadász és nem erőltetett – egyszerűen csak szép.

„Egy csöndes átváltozás gyönyörű, humoros és olykor könnyekig megható története” – így írt a Wall Street Journal R.J. Palacio Az igazi csoda című ifjúsági regényéről, amely 2012-ben jelent meg az Egyesült Államokban. A könyv óriási siker lett: hosszú ideig vezette a New York Times sikerlistáját, 2017-ben pedig elkészült belőle a filmadaptáció Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson és Izabela Vidovic főszereplésével. Természetesen a film is megnyerte a közönséget – legalábbis a közönség egy részét, de erről majd később. Először nézzük a történetet!

Auggie Pullman okos, kedves és szeretnivaló kisfiú, illetve már nem is olyan kicsi, hiszen most megy ötödikbe. Bár elsőre nem úgy hangzik, de ez óriási és rettentő dolog Auggie számára, ugyanis ötödikesként megy először iskolába, a többi gyerek közé. A kisfiú arcdeformitással született, és eddig édesanyjával tanult otthon. Auggie nem hétköznapi kinézete alaposan felkavarja a kedélyeket az iskolában. Ő azonban épp olyan hétköznapi dolgokra vágyik, mint a többi gyerek, de legfőképpen: barátokra. Egy új közösségbe beilleszkedni viszont nem könnyű feladat…

Stephen Chbosky meglehetősen erős történetet vitt vászonra R.J. Palacio kötetének lapjairól, ehhez pedig a lehető legjobb színészi gárdát találta meg, amire nagy szüksége is volt, hiszen Az igazi csoda ereje a karakterekben rejlik. És nemcsak a genetikai rendellenességgel született Auggie személye és érzései kerülnek a fókuszba! A rendező több fejezetre osztotta a filmet, ennek köszönhetően Auggie nővéréhez, Viához, az ő (egykori) legjobb barátnőjéhez, Mirandához és Auggie egyik új osztálytársához, Jack Willhez is közelebb kerülhetünk. Pontosabban: megismerhetjük az ő érzelmeiket, kétségeiket, motivációikat is. Megtudjuk, milyen folyton a testvérünk felé irányuló kitüntetett figyelem észrevehetetlennek tűnő szemlélőjének lenni és azt érezni, hogy folyton csak körülötte forog a világ, mi pedig akár el is illanhatnánk, hiszen senkinek sem tűnne fel. De megtudjuk azt is, mi játszódik le abban a barátban, aki egy nyár alatt megváltozik és már a menő csajokkal akarja tölteni az idejét, nem a legjobb barátnőjével. Továbbá abba is bepillantást nyerhetünk, milyen nehézségeket rejt magában, ha olyasvalakivel barátkozunk, akit mindenki kiközösít.

Mindebből jól kitűnik: a film nem emeli piedesztálra egyik szereplőjét sem, és éppen ez az, amitől különleges. A szoba (Room, 2015) című filmmel berobbant Jacob Tremblay remek választás volt Auggie szerepére, akárcsak Julia Roberts és Owen Wilson a szülők megformálására, ám akit igazán ki kell emelni, az a lánytestvért életre keltő Izabela Vidovic. Karaktere és játéka erős és hiteles; a neki szentelt epizód túlzás nélkül a film legkiemelkedőbb része. Ugyanakkor azt hozzá kell tennem: mindenki részéről egyenletesen erős színészi játékot tapasztalhatunk.

Nem Az igazi csoda az első olyan film, amely a fizikai deformitás okozta (lelki) fájdalom és folyamatos küzdelem, illetve ezzel párhuzamban az elfogadás kérdésével foglalkozik: a Maszk (Mask, 1985) és Az elefántember (The Elephant Man, 1980) című életrajzi drámák is e témát vetik fel (többek között), Stephen Chbosky alkotása viszont véleményem szerint nyugodtan említhető e filmekkel egy lapon, hiszen legalább olyan érzékenységgel viszonyul a karaktereihez, mint az említett mozgóképek alkotói, Peter Bogdanovich és David Lynch. Sokan persze, nem fognak egyetérteni e kijelentésemmel, én azonban kitartok a véleményem mellett. Méghozzá azért, mert szerintem ez a film nem túlzó, nem giccses és nem erőltetett. Jó, az űrutazás és Auggie gyermeki fantáziája belevisz némi mágikus realizmust, ez azonban csak jót tesz a történetnek.

„Ez egy mese és úgy is kell nézni” – olvastam a hozzászólást a film kapcsán, amellyel némiképp egyet is értek. Stephen Chbosky alkotása ugyanis egyedi módon foglalkozik az elfogadás kérdésével, és szelíden vezet minket rá a nagy tanulságra. Nem, nem arra, hogy fogadd el és szeresd a másikat, hanem arra: ne ítélkezz, amíg nem jártál a cipőjében! Elismerem: a lezárás hatásvadász és erőteljesen szentimentális, ez azonban megbocsátható, hiszen ellensúlyozza mindaz, amit addig láttunk. Lehetne persze mondani, hogy Az igazi csoda tipikus – és csöpögős – családi film, amelyből már több tucat készült, és amely nem elég mély ahhoz, hogy megváltoztasson vagy legalább gondolkozásra késztessen minket, ám én inkább azt mondom: egy – sőt sok – film nem elég ahhoz, hogy empátiára tanítson, a bogarat viszont képes elültetni a fülünkben. És egyszer talán, ha lesz alkalmunk eldönteni, hogy igazunk legyen vagy kedvesek legyünk, utóbbit választjuk.

Látni kell, mert szép. És mert felhívja a figyelmüket arra, hogy csodák tényleg léteznek – épp csak észre kell vennünk őket.