Ahogy én gondolom...

Nagyító alatt a ruandai népirtás filmes reprezentációja

Huszonöt évvel ezelőtt ebben a hónapban ért véget a ruandai népirtás. 1994. április 6-ától július közepéig száz nap alatt mintegy nyolcszázezer-egymillió embert mészároltak le Ruandában. A világ a mai napig döbbenten áll a tragédia előtt, amelyet legtöbben a holokauszthoz hasonlítanak, s amelynek embertelenségét lehetetlenség felfogni. Nagyító alatt… cikksorozatunk legújabb részében Faluhelyi Krisztiánnal azon filmeket vizsgáljuk meg, melyek a ruandai népirtás eseményeit foglalják össze, és azoknak állítanak emléket, akik életüket vesztették a mészárlásban.

Hutuk és tuszik

Kezdjük a tényekkel! Az Afrika középső részén található aprócska ország, Ruanda lakossága három csoportból áll, melyek aránya a 90-es évek elején a becslések szerint 84 százalék hutu, 15 százalék tuszi és 1 százalék twa; ez utóbbiak kis létszámuknál fogva sohasem kerültek igazán a reflektorfénybe, sohasem játszottak komolyabb szerepet a történelem színpadán, így a továbbiakban nem is esik róluk szó – igaz, a népirtást ők is megszenvedték.

Ruanda

Április Ruandában Fotó: gounesco.com

Történetileg nézve a hutuk és a tuszik megkülönböztetése több évszázadra megy vissza, a köztük lévő különbségek kiélezése azonban főként a gyarmatosítás korában indul meg. Ruanda (és az azonos összetételű Burundi) a 19. század végén először német gyarmat, majd az első világháború elvesztése után belga kolónia. Ez utóbbiak különösen élen járnak a hutuk és a tuszik közötti különbségek felmérésében, regisztrálásában, rendszerezésében, elmélyítésében és politikai célokra való felhasználásában, amennyiben a tuszikat előnyben részesítve velük töltik fel a hatalmi szerveket, intézményeket, hivatalokat és az iskolapadokat. Sokat vitatott és máig eldöntetlen kérdés azonban, hogy vajon az általuk regisztrált – testi-fizikai vagy egyéb – különbségek mennyiben biológiai-genetikai, illetve mennyiben társadalmi-szociológiai-gazdasági okokra vezethetők vissza; ezzel párhuzamosan számos történeti megfigyelés szól amellett, hogy a két csoport nem egyértelműen etnikailag, hanem kisebb-nagyobb mértékben társadalmilag-szociológiailag különül el egymástól. Mahmood Mamdani szerint ezért a „hutu”-t és a „tuszi”-t nem annyira etnikumként, mint inkább politikai identitáskategóriákként kell felfogni, melyek a mindenkori hatalom függvényében valamelyest mindig másként konstruálódnak.

A függetlenség 1962-es elnyerésével Ruanda köztársasággá válik, a belgák távoznak, a hutu-tuszi viszály azonban marad: a függetlenné váló Ruandában a hutuk kerülnek hatalomra, miközben többszázezer tuszi a környező országokba menekül. Mindezek mellett/ellenére azonban az is tény, hogy a két csoport nyelve és vallása is közös, s hogy az évszázadok óta tartó együttélés, vegyesházasságok és a társadalmi mobilitás következtében nagyfokú átjárás van közöttük. A hutuk és a tuszik tehát nem különíthetők el egymástól élesen, legfeljebb a személyi igazolvány címkéje alapján – Ruanda lakossága ugyanis hutukként és tuszikként címkézett a függetlenné válás után is.

Ruanda

Április Ruandában Fotó: rottentomatoes.com

Lehetetlen lenne mindazon történelmi eseményeket és tényezőket röviden áttekinteni, melyek az 1994-es népirtást megelőzték, ráadásul mindezeket nem lehetne a környező országok történelmétől függetlenül sem nézni, elsősorban az azonos összetételű Burundiétól, mely Ruandával egyszerre válik függetlenné, ám alkotmányos monarchia lesz, és egy tuszi katonai vezetés mozgatja a szálakat a háttérben, vagy Ugandáétól, ahol a legtöbb tuszi menekült él, s ahol a tuszi ellenállás kezd szerveződni a 80-as évektől. Tény azonban, hogy az 1994-es népirtást már számos korábbi népirtás és több tucatnyi egyéb vérengzés előzte meg Ruandában és Burundiban is – mind a hutuk, mind pedig a tuszik kárára –, s hogy a térségben évtizedeken keresztül százezres, ha nem milliós nagyságrendű tömegek vannak folyamatosan úton, élnek menekülttáborokban vagy menekültként egy szomszédos országban.

A népirtás közvetlen előzményeit tekintve a legfontosabbak, hogy az Ugandában a 80-as évek óta alakuló tuszi ellenállás, a Ruandai Patrióta Front (RPF) 1990-ben megtámadja és elfoglalja Ruanda északi részét, s ezzel kitör a polgárháború. Az ENSZ békét sürget, az általa kikényszerített 1993-as békeegyezmény azonban csak látszat, valójában mindkét fél – a hutu vezetésű ruandai kormány és az RPF is – háborúra készül. 1994. április 6-án hajnalban lelövik Ruanda hutu elnökének, Juvénal Habyarimanának a gépét, s ezek után elszabadul a pokol. A pillanatnyi káoszban a hatalmat egy szélsőséges hutu katonai csoport ragadja magához, mely másodpercek alatt megkezdi a népirtást, az RPF pedig nem sokkal később megindítja a katonai támadást.

A népirtás több mint három hónapon keresztül július közepéig tart, míg az RPF el nem foglalja az országot, és véget nem vet neki. Mindeközben az ENSZ, mely évek óta folyamatosan jelen van az országban, és legkésőbb 1994. januárja óta egyértelmű információkkal rendelkezik arról, hogy mi készülődik Ruandában, és a népirtás megkezdődésétől fogva is folyamatosan tisztában van az eseményekkel, a nyugati nagyhatalmakkal – elsősorban az USÁ-val – karöltve ölbe tett kézzel nézi az eseményeket, sőt, nemhogy megerősítené a jelenlétét, hanem egyenesen kivonja a csapatait. Az ENSZ és a világ tétlensége azóta is az egyik legtöbbet elemzett, legfájóbb és legnehezebben feldolgozható pontja a ruandai népirtásnak.

Ruanda

Vasárnap Kigaliban Fotó: lylafilms.com

A száz nap a vásznon

A népirtásról talán negyven-ötvennél is több dokumentumfilm, s mintegy tucatnyi játékfilm készült – mi a továbbiakban ez utóbbiakra fókuszálunk, s elsősorban az érdekel bennünket, hogy miként ábrázolják a népirtást, milyen képet festenek a népirtásról, ha úgy tetszik, milyen történelmet „tanítanak”, miként közvetítik a népirtást mint történelmi eseményt, s hogyan határozzák meg ezáltal a népirtásról való képünket és ismereteinket. Lássuk először a játékfilmeket, s ha végignézünk a listán, akkor az is látható, hogy a témának különösen 2004 és 2007 között volt egy látványosabb felfutása:

  • [A madarak énekelnek Kigaliban] (Ptaki śpiewają w Kigali, Joanna Kos-Krauze – Krzysztof Krauze, 2017)
  • Kinyarwanda (Kinyarwanda, Alrick Brown, 2011)
  • [A nap, amikor Isten elutazott] (Le jour où Dieu est parti en voyage, Philippe Van Leeuw, 2009)
  • Szövetség az ördöggel (Shake Hands with the Devil, Roger Spottiswoode, 2007)
  • Vasárnap Kigaliban (Un dimanche à Kigali, Robert Favreau, 2006)
  • Április Ruandában (Sometimes in April, Raoul Peck, 2005)
  • A kutyákat lelövik, ugye? (Shooting Dogs/Beyond the Gates, Michael Caton-Jones, 2005)
  • Hotel Ruanda (Hotel Rwanda, Terry George, 2004)

Krisztián: Még mielőtt belevágnánk a filmekbe, érdemes lenne talán egy-két egyéb kérdést is feltenni. Először is, hogy mi is történt itt Ruandában? Miként foghatók fel az itt történtek? Felfoghatók-e egyáltalán? E kérdés – hogy fel lehet-e fogni, meg lehet-e érteni, meg szabad-e érteni – évtizedeken keresztül az egyik legtöbbet vitatott kérdés volt a holokauszt kapcsán. Sokan úgy vélték, hogy azzal, hogy felfogjuk, és megértjük, fogyaszthatóvá és befogadhatóvá tesszük, és elfogadjuk azt, ami érthetetlen és elfogadhatatlan. E vélemény képviselői így a holokausztot a(z emberi ésszel) felfoghatatlan, megérthetetlen, az irracionális tartományába helyezték. Ezzel szemben ott van az a vélemény – s úgy látom, az utóbbi évtizedekben ezt vallják egyre többen –, hogy a holokauszt igenis megérthető, sőt meg is kell érteni! Badiou azt mondja, a holokauszt emberek által kigondolt és tökéletes céltudatossággal véghezvitt tett volt, amivel kezdenünk kell valamit, meg kell értenünk, mert különben itt marad velünk végiggondolatlanul és elpusztíthatatlanul.

Hasonlóképp vélekedik Alison des Forges, Ruanda egyik legelismertebb szakértője is a ruandai népirtás kapcsán. Des Forges szerint az egyik legfontosabb dolog, hogy a ruandai népirtást ne valamiféle ősi törzsi gyűlölködés kitörésének tekintsük, mivel azt egy modern elit tervelte ki tudatosan, és követte el a hatalma megőrzésének az érdekében. Des Forges szerint amikor a hutu vezetés, Habyarimana és köre a 90-es évek elején kezdi elveszíteni a népszerűségét, félelem- és gyűlöletkeltéssel elkezdi a kisebbség ellen uszítani a többséget, és próbálja megnyerni magának azt. Eszközeiben is a modern propaganda eszközeit alkalmazza: ifjúsági katonai szervezeteket hoz létre, illetve a médiát, elsősorban a Radio Télévision Libre des Mille Collines-t (RTLM) használja félelem- és gyűlöletkeltésre. Ezek az előkészületek már kellő mértékben kiélezik a feszültséget, és megágyaznak a népirtásnak. Amikor Habyarimanát lelövik, körének egy szűkebb, radikálisabb csoportja ragadja magához a hatalmat: számos mérsékelt politikust és kulcspozícióban lévő felsővezetőt meggyilkolnak, s a pillanatnyi vákuumban és káoszban a saját embereiket ültetik a helyükre. Pillanatok alatt átveszik az állam egész gépezete feletti irányítást, mely a Habyarimana-rendszer okozta feszültséggel és félelemmel teli környezetben talán nem is olyan nehéz. Des Forges hangsúlyozza a jól szervezettségüket: szerinte április 20-ára a népirtás elkövetői már az ellenőrzésük alá vonták az ország egész területét a felsővezetőktől a prefektusokon át a polgármesterekig, ami után döbbenetes sebességgel és alapossággal hajthatták végre többszázezer ember lemészárlását néhány hét alatt.

Ruanda

[A madarak énekelnek Kigaliban] Fotó: film.wp.pl

Kérdés azonban, hogy mindezekkel letudtuk-e a népirtást? A népirtás elbeszélésével kapcsolatban számomra az egyik legfőbb kérdés az, hogy hol húzódnak a határai és az értelmezési keretei? Mely események képezik a részét? Milyen kontextuson és kereteken belül lehet, és kell megérteni és értelmezni annak egészét? Ez így ebben a formában egy meglehetősen általánosan megfogalmazott kérdés, s attól függően, hogy hogyan értelmezzük, számos további problémát vet fel, én azonban csak egy dologra utalnék itt most: feltűnően hiányos a polgárháború egyes eseményeinek feldolgozása és tisztázása. Miközben a népirtás egyéb eseményei, előzményei és kontextusa meglehetősen jól dokumentáltak, addig az RPF által elkövetett mészárlásokkal kapcsolatban mind a mai napig nem látunk tisztán. A közkeletű elbeszélésekben (így az általunk tárgyalt filmekben is) kizárólag csak tuszi áldozatokról – esetleg mérsékelt hutukról –, és kizárólag csak a szélsőséges hutuk által elkövetett bűnökről esik szó, miközben az RPF is alaposan kivette a részét a népirtásból. Des Forges többszázezerre saccolja az RPF által lemészárolt hutu civilek számát is. Hogy ezzel kapcsolatban mind a mai napig homályban tapogatózunk, abban nagy szerepe van Paul Kagaménak (Ruanda elnökének és az RPF egykori vezetőjének), de az ENSZ-nek is. Bár Robert Gersony az ENSZ megbízásából már 1994-ben elkezdte kivizsgálni az RPF által elkövetett erőszakot, vizsgálatait nem fejezhette be, s az ENSZ titkosította a jelentését. Kagaménak pedig ugyancsak nem áll érdekében eme bűnök kivizsgálása, jóllehet, rendkívül fontos lenne ezek tisztázása, és a népirtás és a polgárháború egymáshoz való viszonyának az értelmezésére is. De térjünk akkor át a filmekre!

Eszter: Elsőként – és ahelyett, hogy rögvest megpróbálnám megválaszolni azon kérdéseket, melyeket az imént felvetettél – azt szeretném hangsúlyozni, hogy véleményem szerint igen nagy szükség van azokra a filmekre, amelyek azt tűzik ki célul, hogy elbeszélnek egy olyan felfoghatatlan tragédiát, amilyen a holokauszt vagy a valóban gyakorta hozzáméricskélt ruandai népirtás. Elengedhetetlen eszközei ugyanis a szembenézésnek, amely az ilyen emberietlen cselekedetek esetén iszonyú nehéz feladat. Az már más kérdés – és most inkább, s elsősorban a ruandai népirtásról szóló, általunk vizsgált filmekre kívánok utalni –, hogy milyen történelmet beszélnek el e filmek. A ruandai népirtás fogalma úgy él a köztudatban, mint száz vérrel áztatott nap, s a filmek is ennek a száz napnak az eseményeit igyekeznek – természetesen valamelyest fikcióba mártva – rekonstruálni, ez pedig azt jelenti, hogy a népirtást kiragadják tágabb kontextusából. Ezen kívül a ruandai népirtásról készült játékfilmek a nyugati nézőknek készültek, ráadásul nyugati szemszögből, és kiemelt céljuk az empátia felkeltése, s az áldozatok – és a hősök – előtti főhajtás.

Ruanda

A kutyákat lelövik, ugye? Fotó: bbc.co.uk

De mit is jelent az, hogy a ruandai népirtásról szóló filmek a nyugati nézőknek készültek? Tulajdonképpen azt, hogy leegyszerűsítik az eseményeket annak érdekében, hogy könnyen megérthető történeteket beszélhessenek el. Kiragadják a népirtást tágabb kontextusából, vagyis abból a kontextusból, amely a nyugati diskurzusban nincs jelen. Erre természetesen nem mondhatjuk, hogy hiba, azt azonban muszáj megjegyeznünk: az általunk megtekintett filmek közül egyetlen egy sem szól a ruandai nézőkhöz. Ennek kapcsán pedig felmerült bennem a kérdés: azt, hogy éppen azokat nem szólítják meg az elkészült filmek, akiknek a történetét elbeszélik, vajon hibának tekinthetjük-e?

A Ruandai Túlélők Szervezetének (IBUKA) elnöke, François Ngarambe bizonyosan annak tekinti, ám egy nyilatkozatában ennél is súlyosabb „vádakat” fogalmaz meg: „Ezek a filmek semmilyen szempontból sem hasznosak; azon kívül, hogy nem nyújtottak semmilyen pénzügyi támogatást az áldozatoknak, még pontatlanul is ábrázolják a népirtás eseményeit.” E pontatlanságra példaként említi az Április Ruandában című filmet, amely „úgy állítja be a népirtást, mintha kizárólag a milicisták műve lett volna, figyelmen kívül hagyva a hutu-kormányzat és a hadsereg felelősségét”.  Wilson Gabo, a Ruandai Túlélők Alapítványának (Rwanda’s Survivors Fund charity) koordinátora pedig A kutyákat lelövik, ugye? című filmmel kapcsolatban osztotta meg aggályait, amelynek egyik főhőse, a nyugati katolikus pap Ruandában marad, hogy segítse az áldozatokat. „Sehol sem fordult elő olyan, sem iskolában, sem máshol, hogy egy fehér ember megtagadta volna az evakuálást. Ez színtiszta hazugság” – fogalmazott Wilson Gabo. Ahogy egyik cikket olvastam a másik után a ruandai népirtásról, azt vettem észre, hogy a túlélőktől származó idézetek szinte mind elmarasztalják az eseményeket feldolgozó játékfilmeket, hangsúlyozva: a készítőket a profitéhség és a lelkiismeretfurdalás elaltatására irányuló törekvés hajtotta. „Akkor nem tettek semmit, most meg a pénzszerzés lehetőségét látják a tragédiában” – mondta Jean Pierre Rucogoza túlélő, egyetemi tanár.

Nyugati pénzből – nyugati nézőknek

Krisztián: Ezek valóban fontos észrevételek és kérdések. Az egyik legfontosabb dolog valóban az, hogy ezek a filmek a nyugati nézőhöz szólnak. Ez önmagában még nem hiba, hiszen ez önmagában még nem zárja ki, hogy a ruandai nézőnek is készüljenek filmek; a probléma sokkal inkább az, hogy valójában nem készülnek. Ez minden bizonnyal persze anyagi kérdés is: Ruandában nincs filmipar, a nyugati pénzből, nyugati alkotókkal és a nyugati hagyományoknak megfelelően készülő filmek pedig nyilvánvalóan kisebb eséllyel lesznek képesek megszólítani a ruandai nézőt – még ha egyikük-másikuk (pl. az Április Ruandában) ruandai alkotókat is igyekszik bevonni a filmkészítés folyamatába.

Ruanda

Kinyarwanda Fotó: imdb.com

Ezzel együtt osztozom a ruandai túlélők aggályaiban is, ezek a filmek ugyanis sok szempontból számos kívánnivalót hagynak maguk után. Ezek a problémák azonban nem abból fakadnak, hogy a nyugati nézőnek készítették őket – nyilvánvalóan a nyugati nézőnek is lehet jó filmet készíteni. Számomra az egyik legfőbb probléma ezekkel a filmekkel, hogy majd mindegyik egy átfogó, teljességre törekvő történelmet, teljes képet igyekszik kínálni. Ezt szolgálják a majd minden film elején fellelhető történelmi információk, háttérinformációk, melyek röviden összefoglalják az előzményeket, és vázolják a történelmi kontextust – ahogy említetted, óhatatlanul is leegyszerűsítve. Ugyancsak a teljességre való törekvést szolgálatában áll minden olyan jelenet, mely olyan eseményekről tudósít, melyek nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez, melyek elkanyarodnak a főszereplők személyes tapasztalataitól – ilyen jelenetekben ugyancsak bővelkednek a filmek. Majd minden filmben van olyan jelenet, hogy a főhős körbekocsikázza a várost, aminek a során egy tágabb képet kapunk arról, mi történik az utcákon, mi történik az emberekkel, mi történik általában. Az újságcikkek, a tévé- és rádióadások közleményei szintén a tágabb körülményekről tanúskodnak. Bizonyos történelmi-politikai események majd minden filmben rendre felbukkannak (vagy szó esik róluk), jóllehet, szintén nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez: Agathe Uwilingiyimana, miniszterelnökasszony megölése, az amerikaiak és az ENSZ tanácskozásai és döntései a háttérben, a külföldiek kimenekítése stb.

Majd mindegyik film a kezdet-közép-vég klasszikus narratíváját követi, s megpróbál mindent belezsúfolni másfél-két órába, s ezzel nemcsak hogy a népirtás egy végtelenül leegyszerűsített képét közvetíti, de semmiféle kérdést sem tesz fel azzal kapcsolatban, s a nézőt sem ösztökéli erre. Egyetlen kivétel ez alól a Kinyarwanda első hetven perce, mely időbeli ugrásokkal egymástól független epizódokat és fragmentumokat kínál a nézőnek, anélkül, hogy mögéjük helyezne egy olyan átfogó kontextust, mely értelmezné őket, s ezzel a nézőre bízza, hogy miként gondolkodik a látottakról. A film eme első hetven perce egészen fantasztikus, számomra messze felülmúlja az összes többi filmet, rettenetesen nagy kár, hogy az utolsó húsz perce a Kagame-rendszer propagandájába vált át.

Ruanda

Kinyarwanda Fotó: imdb.com

Fájóan hiányoznak ezekből a filmekből a személyes nézőpontok és a személyes tapasztalatok is. Ebből a szempontból az egyik legbiztatóbban induló film a több szálon futó és időugrásokkal is élő Április Ruandában, mely a kezdő feliratokat leszámítva egy nagyon szép lírai felütéssel személyes történetként kezdődik, de aztán nem marad eme szűkebb személyes keretek között, egyre több mindent igyekszik magába zsúfolni, s egyre inkább egy átfogó képet igyekszik közvetíteni. Két filmből nem hiányzott talán a személyes nézőpont mindvégig: az egyik A nap, amikor Isten elutazott volt, mely szintén egy egészen fantasztikus felütéssel indul, ugyanakkor hihetetlen gyorsan teljes unalomba fordul át, és A madarak énekelnek Kigaliban, melyet viszont egyfajta jellegzetes lengyel hangulat, szemlélet hat át, ami számomra teljesen érdektelenné, hiteltelenné teszi a filmet.

A ruandai népirtás esetében az átfogó történelemre, teljességre való törekvéssel nem csupán az a probléma, hogy szemléletileg meglehetősen elavult, hanem az is, amit a fentiekben már említettem, s ami miatt ezek a filmek mégsem képesek átfogó történelmet nyújtani a népirtásról, ez pedig az, hogy a népirtás és a polgárháború eseményeinek egy részéről a mai napig nem tudunk eleget. E filmek egyikében sem kerülnek elő az RPF által elkövetett bűnök, kizárólag a tuszikkal és a mérsékelt hutukkal szembeni kegyetlenkedések. Ezek persze megtörténtek, s igazak, de ha egy kép egyik fele hiányzik, az nem teljes. Sőt, nemcsak hogy nem teljesek ezek a filmek, hanem egyenesen kiszolgálják a Kagame-rendszer emlékezetpolitikáját is, mely szintén egy hiányos képre épül, s melyet a kezdeti piedesztálra emelés után a 2010-es évek óta egyre több kritika ér.

Ruanda

[A nap, amikor Isten elutazott] Fotó: vodkaster.com

Hús-vér szereplők helyett sematikus hősök

Eszter: Teljesen egyetértek, ám ehhez kapcsolódva fontosnak tartom kiemelni, hogy a filmekben a kegyetlen hutuk, az áldozatok és a segítségükre siető RPF mellett „hétköznapi” hősök is megjelennek. A Hotel Ruandában például Paul Rusesabagina, a ruandai Hotel Des Milles Collines egykori vezetője, aki több, mint ezer ember életét mentette meg, a Szövetség az ördöggel című filmben pedig Roméo Dallaire nyugalmazott kanadai tábornok, aki a népirtáskor jelenlévő ENSZ-békefenntartók, az UNAMIR parancsnokaként 275 katonával ott maradt a helyszínen, és megkísérelte a mészárlás leállítását. Utóbbi film Roméo Dallaire Szövetség az ördöggel: az emberiség kudarca Ruandában című memoárja alapján készült, így a játékidő nagy részében őt „követjük”, és arról kapunk képet, milyen traumát okozott az ő életében a népirtás. E film számomra talán épp az ottmaradt nyugati ember nézőpontja miatt volt hatásos, ám azt, hogy a főszereplő a pszichológus foteljében ülve tekint vissza a maga mögött hagyott eseményekre, némiképp dühítőnek találtam, hiszen ezáltal a film készítői azt sugallják, hogy egy happy enddel – az RPF megérkezésével – lezárult a mészárlás, és onnantól már nincs más hátra, csak tovább kell lépni. Pedig ez koránt sincs így – ahogy te is rámutattál: a jelenlegi rendszert egyre több kritika éri, és semmilyen tudomásunk sincs arról, hogy az erőszak és a félelem eltűnt volna Ruandából.

Ruanda

Szövetség az ördöggel Fotó: mafab.hu

Krisztián: A szereplőkkel, azt hiszem, elérkeztünk a filmek legproblematikusabb pontjaiig.  Akárcsak a kezdet-közép-vég narratív struktúra, a szereplő(típuso)k is leginkább a hollywoodi filmekből lehetnek ismerősek. A legnagyobb probléma azonban, hogy majd mindegyik filmben pozitív hősöket látunk, akik felveszik a kesztyűt a gonosz ellen, akik megküzdenek a gonosszal, sőt, néha még le is győzik. Ennek legtipikusabb példája Rusesabagina a Hotel Ruandában, aki több mint ezer ember életét menti meg a népirtás alatt. Jóllehet, a történet igaz, a ruandai népirtás reprezentációjaként el nem tudok képzelni nagyobb hazugságot, hiszen hogyan reprezentálhatna egy olyan történet, melyben több mint ezer ember menekül meg a haláltól, és happy enddel végződik, egy olyan történelmi eseményt, melynek során nyolcszázezer-egymillió embert mészároltak le? A Hotel Ruanda egy totálisan hazug kép a ruandai népirtásról, akár azt is mondhatnánk, hogy a ruandai népirtás Schindler listája. Az Április Ruandában főszereplői – Augustin, Martine, a jó útra térő Honoré – ugyancsak pozitív (vagy legalábbis pozitív irányba elmozduló) hősök egytől-egyig, még ha ők nem is járnak sikerrel.

Még problematikusabb azonban, hogy eme pozitív hősök nagy része fehér hős – ez a tény egyenesen bicskanyitogató. A ruandai népirtásról szóló filmek hemzsegnek a fehér hősöktől, akik készséggel sietnek a ruandaiak segítségére, és mindent megtesznek értük (akár az életük árán is, mint A kutyákat lelövik, ugye? című film katolikus papja, akit te is említettél), miközben a valóságban az történt, hogy a nyugat és az ENSZ még az addig ott állomásozó csapatait is kivonta, és totálisan magára hagyta a ruandaiakat. Ezekben a filmekben azonban mást sem látunk, csak ruandaiakat mentő (menteni igyekvő) fehéreket. A kutyákat lelövik, ugye? című filmtől kezdve a Vasárnap Kigaliban-on át egészen a Szövetség az ördöggel-ig, de a mellékszerepekben nem nélkülözi a Hotel Ruanda (a Jean Reno által alakított Mr. Tillens) és az Április Ruandában (Prudence Bushnell) sem őket. Egészen döbbenetes, és elképesztő, hogy ezekben a filmekben lépten-nyomon fehér hősök bukkannak elő. Megjegyzem, a Szövetség az ördöggel című filmben el tudom fogadni a pozitív fehér hőst, Dallaire alakját – részben egészen bizonyosan azért, mert Dallaire története és erőfeszítései széleskörűen dokumentált része a ruandai eseményeknek, részben pedig talán azért, mert bár pozitív hőst látok, ez a hős minden pillanatban elbukik. A filmnek talán alig van, vagy szinte nincs is olyan jelenete, melyben valamilyen ügyben (látványosabb) sikerrel járna, s ennek következtében ennek a filmnek az esetében kevésbé érzem, hogy meghamisítaná a valóságot.

Ruanda

Hotel Ruanda Fotó: imdb.com

S itt érdemes hangsúlyozni még egyszer azt a hazug stratégiát, mellyel a filmek nagy része többé vagy kevésbé, de él: a ruandai népirtás számtalan eseménye közül egy olyan eseményt (vagy olyan eseményeket) választanak ki, és visznek vászonra, mely(ek)ben a gonosszal szembeszálló pozitív hősöket és azok hőstetteit látjuk. Ezek a hősök és tettek azonban akkor is hazugok, ha történetesen a valóságban is így történtek, hiszen lényegileg nem reprezentatívak a ruandai népirtás egészére. A Hotel Ruandán kívül ugyanígy teljesen hazug A kutyákat lelövik, ugye? is, hiszen mit látunk a vásznon majd két órán keresztül? Hogy fehér emberek igyekeznek mindent elkövetni a ruandaiak megmentése érdekében. A film nagyvonalúan lespórolja, hogy az ottmaradt ruandaiakat szinte kivétel nélkül lemészárolják, ehelyett mit mutat meg? A hősi halált haló katolikus papot, s néhány megmenekülő ruandait. Mi marad meg tehát a filmből az emlékezetünkben? A ruandaiakat (akár az életük feláldozásával is) menteni igyekvő fehérek és a túlélő/megmenekülő ruandaiak – csakhogy a ruandai népirtás nem ez volt.

Szabad-e Ruandában újrajátszani az eseményeket?

Eszter: Amint azt korábban említetted: néhány film elkészítésébe bevontak ruandai alkotókat is. Azt viszont még nem hoztuk szóba, hogy a játékfilmek egy részét Ruandában is forgatták. Ez a tekintetben üdvözlendő, hogy biztosította az együttműködést a ruandai alkotókkal, más tekintetben viszont zavarba ejtő – legalábbis számomra. Engem ugyanis rendkívül felkavartak azok a képsorok, melyeken az áldozatokat megformáló statisztákat látjuk a tragédia helyszínein feküdni. Megrendített a gondolat, hogy a filmképek épp azokat a helyeket mutatják, ahol a vérontás zajlott, ugyanakkor felmerült bennem a kérdés: lehet-e, szabad-e a valós helyszínen újrajátszani az eseményeket?

Ruanda

Szövetség az ördöggel Fotó: nytimes.com

Krisztián: Ez valóban egy fontos – a színház és a film kapcsán egyébként régóta újra és újra – felmerülő kérdésfeltevés. Jean Hatzfeld publicista az Április Ruandában forgatása apropóján a következőket írja: „a fűben gubbasztó többszáz nézelődő hátborzongatóan csöndben van a hőség ellenére is, megdöbbenve egy olyan vállalkozástól, mely számukra elképzelhetetlen: elpróbáltatni és eljátszatni egy koszos, sáros kisgyerekkel ezt a mészárlásjelenetet. És aztán erről beszélnek napokig.”

A hangsúly azonban nem annyira a helyszínen, mint magán az újrajátszás tényén van. Képtelenség lenne itt most felidézni azt a mára már egyre inkább nyugvópontra jutó, de azért korántsem teljesen lezárt vitát, mely évtizedekig zajlott a holokauszt kapcsán, s azt a kérdést feszegette, hogy fel/megidézhető-e film- vagy egyéb képeken keresztül a holokauszt? Míg az egyik szélsőséges álláspont azt hangsúlyozta, hogy az emlékezet elsődleges médiuma a nyelv, a beszéd, az írás, ezért nem szabad képeken vagy filmeken keresztül újra elbeszélni, nem szabad újrajátszani, addig a másik oldalon azt tapasztalhattuk, hogy alig két-három évvel utána máris vászonra vitték, ráadásul olyasvalaki, Wanda Jakubowska, aki maga is megjárta a koncentrációs táborokat. Kertész Imre több mind két évtizeddel ezelőtt már arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben több száz film készült a holokausztról, több száz film vitte vászonra, képzelte újra, dramatizálta, stilizálta és hamisította meg részben, addig a túlélő, a hiteles tanú emlékei már egyre inkább csak útban vannak.

Ruanda

Hotel Ruanda Fotó: imdb.com

Nem mennék most bele ebbe a vitába, de az az érzésem, hogy az ilyesfajta traumatikus események kapcsán inkább az esemény valósághű, realista módon történő újrajátszásától ódzkodunk. Az általad feltett kérdés kapcsán az jut eszembe, hogy Milo Rau 2011-ben készített egy dokumentarista jellegű színházi előadást, a Hate Radiót, mely lényegében a Radio Télévision Libre des Mille Collines (RTLM) gyűlöletkeltő tevékenységére fókuszál, s az előadást Kigaliban is bemutatták, s ha jól tudom, akkor részben éppen abban az épületben, ahol a rádió volt egykor, s meglehetősen pozitív fogadtatása volt az előadásnak. Rau azonban reflektáltan és távolságtartással idézte fel az egykori történéseket. Azt hiszem tehát, hogy sokkal inkább az a kérdés, miként történik egy traumatikus esemény újramegjelenítése/újrajátszása.

Elkoptatott műfajok, panelek, klisék

Eszter: Úgy vélem, a ruandai népirtás elbeszélése meglehetősen hatásvadász módon történik az általunk vizsgált filmekben. A készítők minden lehetséges módon a néző érzelmeire próbálnak hatással lenni, amihez mellesleg épp elég – sőt, sokkal inkább elég – lenne a tragédia eseményeinek távolságtartással történő megmutatása, ám ők nem elégszenek meg ennyivel. Hollywoodi történeteket látunk tehát, amelyekben a jó győzedelmeskedik a rossz felett, s amelyekben a mészárlás olykor-olykor csak egyfajta háttérként szolgál. Talán ezért is zavar engem annyira az újrajátszás: azt érzem, nem lehet fejet hajtani az áldozatok előtt úgy, hogy nagytotálokat látunk a területről, ahol a holttestek fekszenek, de a fókusz valójában a fő narratíván, mondjuk egy nyugati katolikus pap önfeláldozásán, vagy egy házaspár személyes traumáján van.

Ruanda

A kutyákat lelövik, ugye? Fotó: empireonline.com

Krisztián: Igen, abszolút így van. A filmek legtöbbje a jól bevált hollywoodi dramaturgiát, műfaji sémákat és eszközöket alkalmazza, s ez számomra is egészen elfogadhatatlan egy ilyesfajta traumatikus esemény esetében. Egészen elképesztő, hogy ezek a filmek képesek ugyanazokkal a panelekkel elmesélni a ruandai népirtást, mint bármilyen romantikus vagy egyéb drámát. A legtipikusabb példa erre ismét csak a Hotel Ruanda. A főszereplő, Rusesabagina egy az egyben Rick figurája a Casablancából. Talán kevésbé csalódott még az életben, kevésbé kiégett, mint Rick, de a bátorsága, a felelősségvállalása, a komolysága, nemkülönben a humora ugyanaz. Don Cheadle manírjai, gesztusai lépten-nyomon Humphrey Bogartéra emlékeztetnek. A film érzelmi dinamikája úgy folyik le, mint bármilyen hollywoodi romantikus drámáé: egy drámai jelenet, egy elcsattanó csók, ismét egy komorabb jelenet, ismét némi romantika és keresetlen szentimentalizmus a fegyverropogások közepette, aztán a főhős összeomlása egy pillanatra, végül hatalmas katarzis és happy end. Csakhogy a ruandai népirtás nem a Casablanca, s nem egy hollywoodi film! Nem lehet ugyanúgy elmesélni!

Eszter: E játékfilmek – ahogyan rámutattunk – a nyugati nézőknek szólnak, s a valóságot fikcióvá alakítják. Mindeközben leegyszerűsítik a történelmet, a történetet a jó (tuszi) és a rossz (hutu) szembenállására redukálják, továbbá hollywoodi elbeszéléstípusokat, sémákat, paneleket, műfajokat és hősöket alkalmaznak. Ezek azonban nem alkalmasak arra, hogy kérdéseket vessenek fel, és közelebb vigyék a nézőt az eseményekhez. Holott számos kérdés tisztázásra vár. Hogyan történhetett meg a holokauszt után újra egy ilyen esemény, miközben 1948-ban az ENSZ határozatban rögzítette, hogy fellép a jövőben esetlegesen bekövetkező népirtások ellen? Hogyan juthat el egyáltalán egy társadalom odáig, hogy ilyen megtörténjen? Milyen szerepe van ebben a mindenkori hatalomnak, a médiának? Mindezek felvetéséhez és tisztázásához viszont a hollywooditól eltérő elbeszélésformák szükségesek. Továbbra is kérdéses azonban: milyen elbeszélői módszerek segítségével lehetne hatékonyabban felvetni ezeket a kérdéseket?

Nagyító alatt… cikksorozatunk célja, hogy egy vagy több film segítségével olyan kérdésekről, témákról beszélgessünk, amelyekről nem feltétlenül könnyű, ugyanakkor rendkívül fontos beszélni.

A sorozat előző cikke:

Nagyító alatt a Cameron Post rossz nevelése és az Eltörölt fiú

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek