Látni kell

A szerelemről, és sok minden másról is – Bocsáss meg, kedvesem! (2018)

Amikor elolvastam a Bocsáss meg, kedvesem! (Plaire, aimer et courir vite, 2018) történetét, hirtelen felidéződött bennem az elmúlt évek egyik legjobb filmje, Luca Guadagnino Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című munkája, s magamban ki is jelentettem: oké, szóval akkor Christophe Honoré elénk teszi ennek a realisztikusabb francia változatát. Az első húsz perc után aztán kénytelen voltam visszaszívni ezt a kijelentést, a Bocsáss meg, kedvesem! ugyanis rendkívül egyedi alkotás, amely a férfiak között kibontakozó szerelem mellett barátságról, betegségről, gyászról és halálról mesél. Tehát nem, ez a film nem a Szólíts a neveden francia változata; ám legalább olyan értékes és megkerülhetetlen! Ennek ellenére sajnos nem való mindenkinek…

Olvass Tovább

Látni kell

Pszichedelikus film, drog helyett – Eksztázis (2018)

A minap az egyik barátom azt a sokat mondó üzenetet írta nekem, miután megnézte az Eksztázist (Climax, 2018), hogy „ez rettenetes volt”. Őszintén szólva nem lepődtem meg a reakcióján, hiszen ha napjaink nagybetűs botrányfilmesét kellene megneveznem, akinek minden egyes alkotása megosztja és kiborítja a közönséget, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Gaspar Noé. Nem is szoktam túl bátran ajánlgatni a filmjeit, pedig – bevallom – kivétel nélkül, mindegyikért odavagyok. Méghozzá azért, mert a francia rendező igen egyedi módon, a néző érzékeire és érzelmeire hatva mesél a szerelemről, a szexualitásról, az erőszakról és nem utolsó sorban a kábítószerek hatásáról. Ez utóbbi, a drog kerül a fókuszba az Eksztázisban, a 95 perces mese pedig olyannyira hatásos, hogy sokszor azt érezzük: nem bírjuk végignézni.

Olvass Tovább

Látni kell

Mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem? – Anna és Ben (2017)

Talán nem vagyok egyedül a romantikus, jobban mondva, szerelmesfilmek iránti rajongásommal… És szerelmesfilmek alatt most – és mindig – azokat az alkotásokat értem, amelyekben nincsen herceg fehér lovon, se grandiózus nagyjelenetben félbeszakított esküvő, se érzelmes szerenád a kedves ablaka alatt. De akkor mi van bennük? Kegyetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk – mármint egy olyan világban, ahol nincs fehér ló, meg érzelmes szerenád az ablak alatt. Épp ezekre a kérdésekre ad választ az Anna és Ben (Band Aid, 2017) című film. No, meg arra: mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem?

Olvass Tovább

Látni kell

„Nem baj, ha valaki más, mint a többiek” – Dumbó (2019)

Ha azt mondom, Tim Burton, szerintem mindenkinek eszébe jut az álmok és persze, a rémálmok birodalma, hiszen ő az a rendező, aki a filmkészítés szabályait felrúgva sajátos mesevilágot alakított ki, amelynek keretei között bármi lehetséges. Meséi sokszor elragadók voltak, néha viszont csalódást okoztak, ezért hát nagy reményekkel, ám aggódva ültem be a moziba, hogy megnézzem, miként álmodta újra a filmvilág csodabogara azt a történetet, amelyről joggal mondhatjuk, hogy a legszebbek közül való. A Dumbó (Dumbo, 2019) pedig, hiába nem nyűgözött le maradéktalanul, egy szempillantás alatt elvarázsolt.

Olvass Tovább

Mi az a...?

Mi az a remake?

Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.

Olvass Tovább

Látni kell

A film, amely után félni fogsz a tükörképedtől – Mi (2019)

Hogy fér meg egymás mellett egyazon filmben az NWA Fuck tha Police című száma, egy Reszkessetek, betörők!-re utaló poén és Jeremiás próféta könyve? Nos, úgy, hogy a rendező Jordan Peele, aki rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, a feszültségkeltéshez, a karakterek irányításához, s úgy nagy általánosságban ahhoz, miként kell olyan vérfagyasztó mozgóképet csinálni, amely láttán a néző tényleg kellemetlenül érzi magát a moziszékben ülve. A Mi (Us, 2019) hatása azonban nem korlátozódik a moziszékre: e film után még napokig borzongunk, és nemcsak a sötéttől, de a saját tükörképünktől is irtózni fogunk, nem is kicsit…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Gyújtogatók

„Az év egyik legjobb filmje” – írták tavaly szinte mindenhol Chang-dong Lee Gyújtogatók című munkájáról, amely tökéletes választás arra az esetre, ha az ember vizsgálgatni, értelmezni, ne adj’ Isten, darabokra szedni akar egy mozgóképet. Faluhelyi Krisztiánnal megint csak ezt tesszük. Igyekszünk összerakni a 148 percben kirajzolódó történetet, megfejteni a benne felmerülő metaforákat, s választ adni arra a kérdésre: az alapjául szolgáló Murakami-novella elolvasása előtt vagy inkább utána érdemes megnézni a filmet? Tartsatok velünk!

Olvass Tovább

Látni kell

Agyatlan vígjáték, nagy szívvel – Csak a baj van veled (2018)

Minden évben, mikor elgondolkozom azon, mely filmek nyűgöztek le a legjobban, rájövök, hogy bizony mindig ott van az első ötben egy francia alkotás. Aztán persze, arra is rádöbbenek, hogy „az idei filmtermés legkevésbé fogyasztható darabjai” listámon is ott csücsül néhány francia film, pontosabban pár agyatlan vígjáték olyan jelenetekkel, amelyek láttán még visszagondolva is azt kérdezgetem magamtól félhangosan: „Miért?” Ez utóbbira számítottam, mikor hirtelen elhatározásból jegyet váltottam a Csak a baj van veled (En liberté!, 2018) című krimi-vígjáték-drámára (!), de csalódnom kellett. Jó, azt nem mondom, hogy Pierre Salvadori filmjét nézve egyáltalán nem zúgott a fejemben a „miért?”, de el kell ismernem: ennek a némiképp agyatlan vígjátéknak igen nagy szíve van.

Olvass Tovább

Látni kell

„A férjem egy szörnyeteg. Ha hazajön, megölöm.” – Apró mesék (2019)

Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 5-én a Közelkép Filmklubban

Nemrégiben kaptam egy levelet egy úrtól, aki – látva a lelkesedésem és az egyre duzzadó, filmklubba járásra buzdító cikksorozatom – arra kért: segítsek kiválasztani, melyik budapesti filmklubba járjon. Több helyet is ajánlottam neki, jó szívvel, a Közelkép Filmklub azonban nem volt köztük – méghozzá azért nem, mert ott még nem voltam. Úgyhogy a héten pótoltam a hiányosságot. Így már bátran mondhatom, hogy menjetek el, próbáljátok ki ti is! De egyvalamire készüljetek fel: itt a vetítés utáni beszélgetés témája maga a film lesz, amelyről olyan nagy tudású szakemberek tartanak előadást és vitáznak, akiket hallgatva kicsit közelebb kerülhettek a filmművészethez. Én személy szerint úgy éreztem magam március 5-én, mintha visszaültem volna a PTE filmszak valamely órájára…

Olvass Tovább