Vakrandi (kisregény)

Vakrandi – Epilógus

Az utolsó oldal… – véget ér a Vakrandi.

Vakrandi

Fotó: pixabay.com

Epilógus

„Minden cselekedetem visszahull a fejemre,

így aztán nap mint nap tanúja és oka vagyok drámáimnak.”

(Bohumil Hrabal)

Mintha mély rémálomból riadnék hirtelen, a mellkasom fel-le jár, a bőrömön izzadtságcseppek gördülnek végig, a végtagjaim hidegek, reszketnek. A szék támlájáról az ölembe emelem a retikülöm, anélkül kutatom benne a tárcát, hogy belenéznék. Mert magamat nézem – kívülről, többé-kevésbé belülről is. A kiállhatatlanra tört nőt, némely helyzetben még mindig gyermeteg lányt, aki azelőtt élte, most meg képzeli az életét. A magabiztosságot feltehetőleg a ballépések tüntették el az útjából, s attól tart, ha nem lépi ki újra, jóvátevőn, legalább az egyiket, végleg elveszik a rengetegben.

            „Mert ennyire egyedül még sohase voltunk”[1] – idéztem jeligeként a szövegből, a mielőbbi olvasásra szánt kötetből, s egy másikat ajánlva tettem érthetővé: a következő szerdán, délután négykor a Hrabalban leszek. Abban bíztam, hogy eljön, s ha szótlanul is, de megsimogatja a hajam, a hetekkel korábban lefoglalt helyemre ülve azonban körém szállt a félelem. Hogy elűzzem, a sárgásfehérre meszelt falat néztem, a velem szemben elhelyezkedő székről tudomást sem vettem, inkább a másik három asztaltársaságot figyeltem, és gondolkoztam, melyikkel tartsak. – Rendeljek? Távozzak? Vagy a mosdóba menjek? – kérdezgettem magam, s elképzeltem, amint érdeklődőn felém fordulnak, mint a barátok, akik történjék bármi, megvárnak engem. Rendeltem. Aztán mély levegőket vettem, tízből igen hamar az utolsóhoz értem, s láttam, mi a legrosszabb, ami történhet. Ballépéseim időrendi sorrendben váltották egymást, és én másodszor is beletettem a lábam ugyanabba a folyóba. Félek, harmadszor is így lenne. Nem várok hát. Kiszámolok papírpénzt és aprót, majd tíz mélylevegőt, vállamra akasztom a táskám pántját, és menekülőre fogom.

– Száraz fehérbor – mondja a főpincér, elegánsan, két ujjal csípi meg a pohár szárát. Azt hiszi, a mosdóba indulok, nem veszi észre az asztal közepére halmozott összeget, így rámutatok, és a helyére tolom a székem. – Máris indul? Hisz még öt perce sincs itt. Egyet azért csak kortyol belőle, nem? – tart vissza, és a különleges cseh söreikre gondol, meg azokra a vendégekre, akikből még nem veszett ki a jómodor. – Jól van, maga kóstolja meg, én pedig hozom a számlát – dicsér, amint kezembe veszem a poharat, ahogy egy apa tenné, ha a kislánya szót fogadna, annak ellenére, hogy nem számított rá.

– Nem szükséges, köszönöm – felelem neki, iszom még egy keveset, elsimítom az asztalterítőt, arról csüggedt arckifejezésére pillantok. Végezetül mély levegőt veszek egy újabb köszönömhöz és a búcsúzáshoz, de nem vagyok elég gyors.

            Aki megelőz, sietve nyitja az ajtót, s a csípője úgy ring, ahogy az enyém szokott séta közben – ez régen nem tűnt fel.

[1] Füst Milán (2018): A feleségem története. Störr kapitány feljegyzései, Budapest, Fekete Sas Kiadó

 

A Vakrandi előző fejezetei:

Vakrandi – Prológus

Vakrandi – I. fejezet

Vakrandi – II. fejezet

Vakrandi – III. fejezet

Vakrandi – IV. fejezet

Vakrandi – V. fejezet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek