Mi teszi az örök, igaz barátot? Mi is az a barátság? És mi történik azután, hogy az ember megtudja: a legjobb barátjának már csak néhány hónapja maradt hátra? Nos, erről szól A java még hátravan (Le Meilleur Reste A Venir, 2019) című vígjáték-dráma, amely ugyan nem egy túlzottan kiemelkedő film, mégis érdemes megnézni. Mert egyszerre gondolkodtatja el, hatja és nevetteti meg az embert. S mert Fabrice Luchini és Patrick Bruel duóját egyszerűen látni kell!
Főszereplőink gyerekkori barátok. És a lehető legkülönbözőbb egyéniségek. Arthur a Pasteur Intézet kutatója és tanára; megfontolt, visszahúzódó, hallgatag ember. César életművész; nagykanállal fal mindent, ami elébe kerül, ennek pedig meg is lesz az ára, igen hamar… A cselekmény kezdetén éppen a végrehajtó ugrasztja ki az ágyból, fiatal szeretője mellől, César pedig, megelőzve, hogy a kocsiját is elvigyék, kiáll az ablakba, s azzal fenyegetőzik, hogy ki fog ugrani. Aztán véletlenül leesik, és a virágágyásban landol, amelynek következtében egészen súlyos zúzódásokat szed össze… Hogy hova megy ekkor? Arthurhoz, aki persze rögvest berángatja a kórházba, s jobb híján a TB kártyáját is kölcsönadja neki – bár pontosabb úgy fogalmazni, hogy César kérdés nélkül kölcsönveszi. A férfit hamar ellátják, majd mindenki megy a dolgára. Másnapig, amikor is Arthurt behívják a kórházba, s közlik vele – a TB kártya tulajdonosával –, hogy „a kemoterápia és a műtét már nem segít, a legjobb esetben is úgy fél év van hátra”. Arthur összetörve tér haza, próbálgatja, hogyan közli majd a hírt Césarral, ám a nagy vallomás nem a legjobban sikerül, sőt. Hatalmas félreértés kerekedik belőle, Arthur pedig ahelyett, hogy gyorsan helyesbítene és kimondaná, hogy „nem én vagyok rákos, César, hanem te”, úgy dönt: az igazság helyett az idejét adja a legjobb barátjának, s igyekszik mellette állni abban a kis időben, ami még hátravan.
Fotó: hbogo.hu
Itt van tehát két jóbarát, s mindketten meg vannak győződve róla, hogy a másik halálos beteg. És mind a ketten úgy érzik, jelen pillanatban mindennél nagyobb szükségük van egymásra. S ebben van igazság!
De mi követi a fatális félreértést, vagy inkább félreértések sorozatát? Egyértelmű: kalandok, amelyek során Arthur és César nemcsak szórakoznak és valóra váltják az álmaikat, hanem segítenek is egymásnak, s kicsit meg is változtatják egymást. Tudom-tudom, most azt mondjátok: láttunk már ilyet! Valóban. Ott van például A bakancslista (The Bucket List, 2007) és az Életrevalók (Intouchables, 2011), amelyek kivételes szépséggel emlékeztetnek minket: a barátság felbecsülhetetlen érték, és óriási ereje van. Ugyanezt a gondolatot kívánja eszünkbe juttatni és vésni A java még hátravan is, amelynek forgatókönyve valóban nem túl eredeti, de amelyről nem árt tudni, hogy az a Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patelliere írta és rendezte, akiknek a fergeteges Hogyan nevezzelek? (Le prénom, 2012) című filmet köszönhetjük. És ez azért meglátszik az alkotáson! Merthogy a páros most is remek érzékkel ötvözi a vígjátékot a drámával: a kezdetben teljesen kiszámítható, már-már elcsépeltnek tűnő komédiát egyszer csak átfordítja mély, valódi súllyal bíró emberi történetté, s traumákkal, régóta cipelt terhekkel, őszinte érzelmekkel tölti meg.
De ha már itt tartunk: az őszinte érzelmek sehol sem lennének Fabrice Luchini és Patrick Bruel nélkül! Utóbbi mondjuk klasszisokkal jobb volt a már említett Hogyan nevezzelek?-ben, kissé talán túl is játssza a bohém macsót, de vannak jelenetek, nem is kevés, amelyekben igazán életre kel, amelyekben nem sok, hanem pont annyi, amennyi ebbe a szerepbe kell. Fabrice Luchini viszont – muszáj ezt mondanom – viszi a prímet. Elragadó, amilyen szelídséggel megformálja a csendes, gyengéd, aggódó, már-már depressziós Arthurt; végtelen tehetsége az egész filmet átitatja, s bátran állíthatom, hogy a végén el is lopja magának az egészet… Meglehet, jobban odavoltam a Luchini–Bruel duóért a P.R.O.F.S. (1985) című filmben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy most nem volt élvezet nézni, figyelni őket. Mert az volt. Pláne, hogy olyan kiváló mellékszereplők járnak-kelnek mellettük, mint Pascale Arbillot és Zineb Triki, akik diszkrét érzelmességet és hitelességet lopnak a filmbe.
Fotó: premiere.fr
A filmbe, amelynek operatőre, Guillaume Schiffman nagyszerű hangulatot teremt. S amelynek zenéje olykor egyáltalán nem hatásvadász, hanem szabadjára enged minket, hogy érezzünk, amit csak akarunk. És akkor válik A java még hátravan igazán erős filmmé – olyanná, amely két barát történetén keresztül az összes barátságról mesél nekünk, amely méltó módon ünnepli a barátságot, s amely határozottan és hihetően jelenti ki: az igaz barátság egy életre szól, és nem vet neki véget semmi, még a halál sem.
Látni kell, mert hiába idéz fel bennünk jó néhány másik – és meglehet, jobb – filmet, fontos üzenete van. Olyan, amelyet nem árt újra és újra hallanunk. S azért is látni kell, mert szép, tényleg.
A java még hátravan az HBO GO-n látható.
Szólj hozzá elsőként