Az árnyékból a fényre – A láthatatlanok (2018)

„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.

A cselekmény helyszíne Franciaország, azon belül is egy szürke, némiképp barátságtalan környék. Itt vezet nőknek fenntartott hajléktalanszállót négy mindenre elszánt szociális munkás. Fürdőt és ételt biztosítanak a hozzájuk érkezőknek, s mindent megtesznek azért, hogy segítsék az emberi méltóság megőrzését és a társadalomba való visszailleszkedést. Ám a bürokratákat látszólag csak ez utóbbi: a minél gyorsabb és hatékonyabb reintegráció érdekli, s mivel úgy látják, hogy a szociális munkások által megteremtett biztonságos környezet és közösség inkább visszafogja, sőt visszarántja a hajléktalan nőket, ellehetetlenítik az intézményt. Ők viszont nem adják fel: hősiesen szövetkeznek, hogy a szabályokat áthágva segítsenek pártfogoltjaikon. Egyszóval nem zárják be a szállót, helyette éjszakai menedéket is nyújtanak, s erőn felül teljesítenek azért, hogy vendégeik – nem is: barátaik – megtalálják a saját útjukat és el is induljanak rajta. Magánakciójuk azonban nem maradhat sokáig titokban…

Louis-Julien Petit rendező-forgatókönyvírót a Sur la route des invisibles – Femmes dans la rue című könyv inspirálta (magyar nyelven nem elérhető, de a cím szabad fordításban annyit tesz: A láthatatlanok útján – Nők az utcán), amelynek írója, Claire Lajeunie hat hónapot töltött az utcán, hogy megismerje és megírja utcára kényszerült nők igaz történeteit. A valóság pedig nemcsak e könyv lapjain, hanem a filmben is tetten érhető: A láthatatlanok igaz történet, amelyben a hajléktalanok önmagukat alakítják – és mondhatni, el is csenik a figyelmet a profi színészek elől. A négy szociális munkást alakító Audrey Lamy, Corinne Masiero, Noémie Lvovsky és Déborah Lukumuena ugyanakkor hitelességgel, érzékenységgel s végtelen alázattal keltik életre karaktereiket.

Nekik köszönhetően valós képet kapunk arról, mennyi nehézséget, kilátástalanságot, fájdalmat, s mennyi pozitívumot rejt magában a szociális munka. És átérezzük azt is, milyen óriási szükség van azokra a fáradhatatlan és tántoríthatatlan személyekre, akik a reménytelenség csípős hidegét melegséggel űzik el, és sosem felejtik el meglátni a másikban az embert.

Igen: A láthatatlanok igaz történet, és meglehetősen realisztikus, ám egyik legnagyobb erénye, hogy nem tisztán társadalmi realista alkotás, hanem hatalmas szívű komédia is. Louis-Julien Petit remek érzékkel teremt egyensúlyt a dráma és a vígjáték között – olyannyira, hogy én személy szerint többször is egyszerre nevettem és sírtam –, s mindvégig őszinte, hiteles, érzékeny és alázatos is. Dokumentarista hűséggel örökíti meg hősei történetét, és felhívja a figyelmünket arra: bármelyikünk kerülhet élete során kiúttalannak tűnő helyzetbe, de megtalálhatjuk az utat, ha van egy menedék, ahol őrzik a reményt, amelyet elvesztettünk.

Látni kell, mert Ken Loach fantasztikus filmjeit és az olasz neorealizmus legjelesebb alkotásait idéző, hiteles, csodálatos és emberi film.

A láthatatlanok április 21-étől látható a Budapesti Távmoziban a Mozinet Kft. forgalmazásában.