Egy csodálatos élet – Maudie (2016)

A valaha élt emberek szellemei figyelnek minket, itt maradottakat, „örökösen remélve, hogy az élők megtanulják félretenni a haragot, a bánatot, a keserűséget és a megbánást. Ezek a szellemek arra vágynak, hogy az emberek emlékezzenek rá, hogy még a leggyötrelmesebb élet is olyan nagyon csodálatos” – valahogy így hangzik Mary Alice monológja a Született feleségek záró epizódjának végén, amelyet egyáltalán nem lenne muszáj idéznem a Maudie (2016) kapcsán. Csakhogy nekem ez a pár mondat jutott eszembe, miután megnéztem a filmet, közben pedig arra gondoltam: ha valaki, hát Maud Lewis festőnő tényleg valóságos csodát varázsolt a gyötrelemből. És ez a csoda, amely a személyiségét magába olvasztó művészete és példaértékűnek mondható élete volt, olyan módon elevenedik meg a vásznon Aisling Walsh rendezésében, amellyel talán ő is elégedett lenne.

„Nem vágyom sokra. Amíg ecset van a kezemben, más nem számít. Egy ablak. Azt szeretem. Egy madár. Elsuhan. Egy méhecske. Mindig más. Az egész élet. Bekeretezve az egész élet.”

Ha azt a kifejezést halljuk, hogy gyötrelmes életű festőnő, akkor – természetesen – mindannyiunknak Frida Kahlo jut eszébe. Én is így voltam ezzel – mindaddig, míg meg nem néztem a Maudie című filmet. Bevallom: soha életemben nem hallottam Maud Lewisról, pedig a kanadai folklórfestészet kiemelkedő, sokat emlegetett alakja volt, aki különleges, gyermeki ártatlansággal átitatott képeslapokat és táblaképeket készített. Egy kis városmenti településen élt, szinte elzárva a külvilágtól, ám egyik napról a másikra híre ment, onnantól pedig nem volt megállás: egyedi műveit előszeretettel vásárolták az emberek; még Nixon elnök is. Az élete azonban nem írható le ennyivel, s ha le akarjuk írni, akkor muszáj használnunk a gyötrelmes jelzőt. Maud Lewis ugyanis krónikus ízületi gyulladással született, amely az idő előrehaladtával egyre csak nehezítette számára a mozgást. És ez még nem minden – de akkor térjünk rá a film történetére.

A Maudie nyitó jelenete elképesztően eltalált: egy fiatal nő – Maud – áll az ajtóban, s egy férfi – a testvére – azt közli vele, hogy eladja a szüleik házát. Ez elsőre nem tűnik végzetes tettnek, Maud arcáról azonban hamar leolvashatjuk, hogy nagyon is az. Ám nem sok időnk van elgondolkozni azon, vajon haragudnunk kellene-e a testvérre, hiszen Maud útnak indul; a szó szoros és elvont értelmében egyaránt. A fejébe veszi, hogy mielőbb állást talál, és szinte rögtön jelentkezik házvezetőnőnek egy kiállhatatlannak tűnő halászhoz. Ettől a ponttól a vele való kapcsolata válik az élete és a cselekmény fókuszává is – és ez az, ami olyan különlegessé teszi ezt a filmet.

A Maudie életrajzi film, tehát dokumentumfilmszerű életrajz-ismertetést várunk tőle, ehelyett viszont egy megindító, hétköznapi, a kegyetlenséget sem nélkülöző, a valósághoz képest cseppet sem megszépített szerelmi történetet kapunk. Aisling Walsh nem „javítja fel” Maud Lewis életét, hanem megmutatja, milyen lehetett valójában. A zsémbes halász, Everett tehát nem fogadja tárt karokkal a nőt, sőt elutasító vele és bár elvárja, hogy nála lakjon, majd vele aludjon, azt mondja neki: épp csak annyit ér, mint egy kutya. Maud minderre a maga módján reagál, vagyis jósággal, szelídséggel. És nemcsak ellátja a férfit és a ház körüli teendőket, de ki is csinosítja a házat, s napról napra többet fest, mivel ez az, amiben örömét leli.

Mind tudjuk, hogy ha vászonra viszik a művészek életét, akkor a néző jócskán számíthat szenvedésre. Gondoljunk csak a Ray (2004) vagy a Piaf (2007) című filmekre… Persze, a Maudie-ban is van szenvedés, de az leginkább ahhoz fogható, amelyet a Séraphine de Senlis festőnő életét feldolgozó Séraphine (2008) című életrajzi drámában érhetünk tetten. Ahogy ott, úgy Aisling Walsh rendezésében is különleges módon kerül előtérbe a címszereplő művészethez való viszonya, s bár egy gondterhes élet esetében könnyű lenne túlzásba esni az ábrázolás „erősségének” tekintetében, sem a Maudie rendezője, sem a benne feltűnő színészek, Sally Hawkins és Ethan Hawke nem teszik ezt. A Maudot életre keltő Sally Hawkins, akit a legutóbbi Oscar-gálán A víz érintésében nyújtott alakításáért a legjobb színésznő díjára jelöltek, nemcsak megformálja a festőnőt, hanem teljesen átlényegül – valahogy úgy, ahogy Marion Cotillard tette, amikor Édith Piaffá változott. És mit ne mondjak, ezért bizony járt volna egy Oscar…

A Maudie lelke érthető módon Sally Hawkins, aki egyszerűséggel és alázattal „festi meg” Maud Lewis karakterét, aki pedig épp olyan, mint az általa festett virágok: naiv szemlélőnek tűnik, de valójában jobbá, szebbé teszi a világnak azon részét, amely észreveszi őt. De ha már itt tartunk: az egyszerűség szót nemcsak a színésznő játékára, hanem magára a filmre is használhatjuk, mivel a Maudie esetében egyedi rendezői megközelítéssel találkozhatunk. Aisling Walsh nem törekszik a valóság szenzációs, vagy ahogy mondani szoktam, „biztos díjnyertes” ábrázolására. A megtörtént események valódi súlyát engedi a vászonra, ami azt eredményezi, hogy úgy érezzük: belesünk a festőnő és párja ablakán.

Az alkotók koncepciójáról szólva azért azt is el kell mondanom, hogy Maud gyermeki, naiv festészete nemcsak táblaképek és képeslapok formájában jelenik meg a vásznon, hanem az egész filmet áthatja, mintegy ködfátyolként borulva rá a képi világra, a zenére és kicsit a cselekményre is. Ha ez volt a cél, akkor rendben – gondoltam, mikor sokadszorra szembetűnt az a szokatlan szűrő, amelyen át ez a film láttatja a valóságot. „Mintha csak egy gyermek festette volna” – hangzott fel bennem az egyik karakter mondata, s megerősítve éreztem magam abban a tudatban, hogy a Maudie épp olyan, mint Maud Lewis festészete. Kissé gyermeki, kissé leegyszerűsített, kissé túlcsorduló, de valahogy mégis a végletekig szerethető.

Látni kell, mert üdítő színfoltja az életrajzi film műfajának. És mert egy olyan különleges, mi több csodálatos embernek állít emléket, akinek a nevét érdemes egy életre megjegyezni.

IMDb: 7,7/10