Egy halálra ítélt szerelem története – Kis hal (2020)

Nem túl rég láttam Christos Nikou Almák (Mila, 2020) című filmjét, amely azt a kérdést járja körül, meglehetősen kiválóan, lényeglátón és szellemesen: mi történik az emberekkel, ha kitör egy emlékezetvesztést okozó világjárvány? Nos, e film után szinte lehetetlen volt nem fenntartásokkal állni neki Chad Hartigan Kis hal (Little Fish, 2020) című romantikus sci-fi drámájának – ugyanis e film meg arról elmélkedik, mi történik egy szerelmi kapcsolattal, ha elszabadul egy Alzheimer-kórhoz hasonló állapotot előidéző vírus. A bizalmatlanságom azonban igen hamar és végleg elszállt, mivel a Kis hal nagyon emberien, valószerűen és egyedi hangvétellel mesél arról, mennyit bír ki és egyáltalán, mi is az a szerelem.

Valahol a közeljövőben járunk Seattle-ben, egy világméretű járvány idején. Egy ideggyulladással járó vírus terjed, amely a szellemi képességek súlyos és gyors lefolyású romlását eredményezi. Az áldozatoknál Alzheimer-kórhoz hasonló állapot alakul ki, amelynek következtében eltűnnek az emlékeik. Gyógymód egyelőre nem létezik, s a kísérleti kezelések is gyerekcipőben járnak. Ebben az igencsak vészterhes időszakban szeret egymásba és köt házasságot Emma és Jude, ám az önfeledt boldogságuk nem tart sokáig. A vírus nem válogat, s mindaz, amiről azt gondolták, azt remélték, csak másokkal történhet meg, végül velük is megtörténik…

Chad Hartigan filmje a látszat ellenére nem a koronavírus-járvány szülötte. A forgatókönyvíró, Mattson Tomlin egy évtizedekkel korábban íródott Aja Gabel-novellát dolgozott fel, a Kis halat azonban kétségkívül a téma égető aktualitása teszi igazán átélhetővé és megrendítővé. Hiszen az a bénító félelem és kilátástalanság, amivel a film főhőseinek együtt kell élniük, itt van velünk a mindennapokban.

Ezzel a gondolattal el is érkeztem a film legnagyobb erényéhez, mégpedig ahhoz, hogy hitelesen és érzékletesen mutatja be, miként – és milyen hirtelen – tudnak az idilli, vagy legalábbis szimpla hétköznapok átváltozni kész horrorrá. Valószerűen festi le a betegség uralta világot, s igen erősen képes belénk marni az olyan jelenetekkel, mint amelyikben Emma egy tetoválószalon előterében olvassa az aktuális akcióról szóló táblát, amelyen az áll: 80 százalék kedvezmény emléktetoválásra!

Sok ehhez hasonlóan erős és eltalált pillanat van a Kis halban, de azért kénytelen vagyok megemlíteni azt is, hogy néhol túlbeszélt és didaktikus, továbbá egyesek számára az is zavaró lehet, hogy nem ad átfogó képet sem a betegségről, sem pedig arról, hogyan próbál megbirkózni vele a társadalom. Míg azonban az előbbieket én is gyengítő hibának érzem, a globális szintről, a teljes képről való – tudatos – megfeledkezést cseppet sem. Számomra inkább szimpatikus, hogy Chad Hartigan egy mikrokörnyezet „formálódását” vizsgálja, így ugyanis sokkal közelebb tud férkőzni a nézőjéhez, s érzelmileg sokkal jobban tud hatni rá.

Nem mellesleg tényleg hatásos ez a film. Megható, megrendítő és szívfacsaró, s számos fontos egzisztenciális kérdést vet fel. Valamint nagyon merészen és kíváncsian gondolkodik arról, mi a szerelem, mi az alapja, mi működteti – és mi kell ahhoz, hogy egy kapcsolat túlélje a házassági esküben megfogalmazott rosszban-t.

„Azt mondják, az érzéseket nem lehet elfelejteni” – mondja a film egy pontján Emma, és egyet is értünk vele, az idő előre haladtával azonban egyre több kétség merül fel benne és bennünk is. Mert mi van akkor, ha a másik ember már nem emlékszik arra a közös múltra, ami a közös jelenhez vezetett? Mi van, ha nem tudja, miért épp belénk lett szerelmes? Mi van, ha nem a társaként, hanem tolakodó idegenként tekint ránk? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések bukkannak elő sorra, a szerelem mibenlétének vizsgálgatása közben pedig magát az egyént is elkezdjük vizsgálni. Legfőképpen persze, azzal foglalkozunk, mennyiben alakítják egy személy identitását az emlékei – és milyen jó, hogy erre fókuszálunk!

A Kis hal tényleg roppant izgalmas témákat jár körül, a különleges szerkesztés- és ábrázolásmódja pedig csak még izgalmasabbá és érdekesebbé teszi. Chad Hartigan – mondhatni – impresszionista stílusban mesél: Emma és Jude életének jelentőségteljes pillanatait az időben és a térben ide-oda ugrálva villantja fel, s arról sem feledkezik meg, miként tud egy emlék a másodperc töredéke alatt megváltozni. Sean McElwee közelképei, gondos beállításai, harmonikus kompozíciói végtelen természetességgel változtatják otthonossá a film terét a befogadó számára, így aztán észrevétlenül csúszunk bele a szereplők oldalán a romantikával telt mindennapokból a földi pokolba.

Ez: a természetesség a kulcs, ami szerencsére tetten érhető az Emmát alakító Olivia Cooke és a Jude-ot megformáló Jack O’Connell játékán is. Az szinte már csak hab a tortán, hogy az első perctől az utolsóig működik köztük a kémia… Azt hiszem, egészen másként – könnyen lehet, hogy nem jól – sikerült volna ez a film két másik főszereplővel, Olivia Cooke és Jack O’Connell viszont belakják ezt a valamelyest kifordított sci-fit, amely a jelen problémáira reflektál és érzékenyen, természetesen, nyitottan elmélkedik az identitásról, az emlékekről és az emlékezésről, az összetartozásról, valamint a mulandóságról. Végül pedig azt a nagyon elgondolkodtató és érvényes kérdést is nekünk szegezi: valójában mit szeretünk a másik emberben?

Látni kell, mert minden tekintetben izgalmas film, amely érzékenyen járja körbe – többek között – az emlékezés és az emlékek, no meg a szeretet, a szerelem jelentőségének kérdését. A befejezése pedig valami zseniális!