Kíméletlen és kényelmetlen. És nagyon hatásos – Az asszisztens (2019)

Milyen lehet egy nap egy olyan amerikai – vagy egyébként bármilyen – cégnél, ahol a nagyfőnöktől nem áll távol a visszaélés, a kizsákmányolás, a szexuális zaklatás? Milyen lehetett egy nap az egyik legbefolyásosabb hollywoodi producer, Harvey Weinstein cégénél? E kérdéseket teszi fel bátran, s válaszolja meg igazán érzékletesen és pontosan Kitty Green Az asszisztens (The Assistant, 2019) című filmje, amely egy fiktív cég fiktív alkalmazottját követve vezet be minket abba a – nagyon is valós – toxikus légkörbe, amelyből még nézőként is azonnal menekülni akarunk…

2017 októberében – a The New York Times és a The New Yorker cikkének köszönhetően – fény derült arra, hogy Harvey Weinstein, az Oscar-, BAFTA- és Tony-díjas amerikai filmproducer folyamatosan visszaélt a hatalmával és több nőt is zaklatott szexuálisan. E cikkekből egyre dagadó botrány kerekedett, melynek hatására a filmszakmában tevékenykedő nők tömegei vállalták fel: őket is érte már szexuális zaklatás. Az először Alyssa Milano színésznő által használt hashtag, a #MeToo (vagyis #EngemIs) hullámként söpört végig Hollywoodon, majd egész Amerikán s az egész világon, hangot adva azoknak az áldozatoknak, akik sok esetben hosszú évekig hallgattak. A #MeToo egyszerű jelmondatból igen hamar világméretű mozgalommá vált, amelynek célkitűzései közé nemcsak az igazság feltárása tartozik, hanem a szabályok és a vonatkozó törvények felülvizsgálata és megváltoztatása is. Hatása pedig döbbenetes – ezt mutatja többek között az is, hogy pár év leforgása alatt több mint negyven film készült a témában…

Melyek közül kétségkívül kiemelkedik Az asszisztens, amely annak a Kitty Greennek az első nagyjátékfilmje, aki, miután évekig követte az ukrán FEMEN mozgalom akcióit kamerájával, 2013-ban elkészítette az Ukrajna nem egy bordély (Ukraine is not a Brothel) című, elképesztően profi dokumentumfilmet, amely valóban közel viszi a nézőt a feminista akciócsoporthoz, s amely – mondhatni – leszögezi: ha Kitty Green mesél, akkor sallangmentességre, érzékletességre, hitelességre és pontosságra kell számítanunk.

Sallangmentes, érzékletes, hiteles és pontos – e szavakat muszáj megismételnem, ugyanis tökéletesen ráillenek a rendező legutóbbi munkájára, Az asszisztensre is, amely úgy tárja fel előttünk, milyen lehetett például Harvey Weinstein cégénél dolgozni, hogy nem nevesít senkit és nem mond ítéletet, ám felteszi, vagy inkább felteteti velünk a kérdést: ez már a múlt?

Főszereplőnk egy frissen diplomázott fiatal lány, Jane. Egyszer majd filmproducerként szeretne dolgozni, ehhez azonban a ranglétra legalján kell kezdenie: junior asszisztensként. Az ő egy napjába nyerünk betekintést; őt követjük az első pillanattól az utolsóig. Még sötét van, mikor megérkezik az épületbe, s már sötét van, mikor távozik onnan. Közben pedig kávét főz, ebédet rendel, fénymásol, elpakol és elmosogat a megbeszélések után, kiválogatja a szemétből és megfelelően zárható zacskóba teszi a főnök potencianövelő injekcióit, telefonon és személyesen is igyekszik megnyugtatni az egyre hisztérikusabb feleségét, s fertőtlenítővel lesúrolja a szereposztó díványt. Még a közvetlen munkatársai is semmibe veszik – csak akkor intéznek hozzá néhány keresetlen szót, mikor csirke helyett pulyka kerül az ebédre rendelt szendvicsbe, s mikor Jane-nek bocsánatkérő levelet kell írnia a főnöknek. E levelek egyébiránt a hatalommal való visszaélés ékes példái! S míg azt sosem halljuk, éppen miért és miként szúrja le a főnök Jane-t, azt hosszan olvashatjuk, milyen leveleket fogalmaz a fiatal lány, aki egyszerűen csak el szeretné érni az álmait.

„Ez elég nagy lehetőség neked. Nagyon drukkolunk ám. (…) Az elején mindig stresszes. De majd belejössz” – mondja a telefonban Jane-nek az édesapja, és e mondatok igen nagyot ütnek, lévén, hogy mire elhangoznak, már tudjuk, milyen egy nap a cégnél…

Kitty Green egy zseniális ötletből készített egy, még annál is zseniálisabb filmet – és szerencséjére fantasztikus partnerre lelt a főszereplőt életre keltő Julia Garner személyében! Az ismert áldozatok, a konkrét molesztálások helyett Green egy képzeletbeli vállalatot és annak képzeletbeli alkalmazottját állította a középpontba, s mind a cselekményvezetésben, mind a képi megvalósításban, mind a színészi játékban a minimalizmusra törekedett, mégpedig azért, hogy ténylegesen átélhetővé, átérezhetővé tegye, milyen lehet akár egyetlen napot is eltölteni egy olyan munkahelyen, ahol toxikus légkör uralkodik, ahol a beosztottak nevetgélve figyelmeztetik egymást: „ne ülj a kanapéra!”, s ahol a HR-es, akinek az asszisztens éppen beszámol arról, hogy úgy sejti, a főnöke lefeküdt egy fiatal lánnyal, csak annyit mond: „ne aggódj, te nem vagy az esete”.

Igen: mindez azt jelenti, hogy Az asszisztens kíméletlenül őszinte és kegyetlenül érzékletes, ebből kifolyólag pedig igencsak kényelmetlen film. És az csak még inkább azzá teszi, hogy olykor-olykor erős azonosulásra késztet minket a főhőssel, aki sokszor képileg is úgy jelenik meg, mint aki el van szeparálva az egész világtól. Mint aki nem számít, sőt: nem létezik. De tudjuk, ahogyan ő is: ami az őt láthatatlanná tévő fal túloldalán történik, afelett nem lehet szemet hunyni…

Látni kell, mert hiába nehéz és nehezen befogadható alkotás, nagyon fontos témával foglalkozik, meglehetősen kifinomultan és hatásosan. S mert úgy képes hihetetlen erővel érzékeltetni a „ragadozó” mindent behálózó hatalmát, hogy fizikai valójában mindössze csak egyetlen pillanatra mutatja meg.

Az asszisztens az HBO GO-n látható.