Drake Doremus évekkel ezelőtt, az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) című filmmel varázsolt el engem, s ültette el bennem azt a gondolatot: azon végtelenül tehetséges és empatikus író-rendezők egyike, akik képesek az emberi, különösen a szerelmi kapcsolatok mélyére nézni, ott tisztán látni, s mindarról, amit látnak, tisztán, sallangok nélkül és egyedi módon beszélni. E meggyőződésem az idő előrehaladtával csak egyre erősebb és biztosabb lett, s még most – azután, hogy megnéztem a kétségtelenül kevéssé sikerült Lezárások, kezdetek-et (Endings, Beginnings, 2019) – is azt gondolom: Drake Doremus tisztán látja a szerelmet, a szeretetet és az embert, s úgy „beszél”, hogy azt látni kell.
Főszereplőnk Daphne, aki épp egy csúnya szakítás után próbálja összerakni darabokra hullott életét, de egyelőre csak odáig jutott, hogy otthagyta az állását és Los Angelest, s beköltözött a nővéréhez, pontosabban az ő csodaszép otthonának udvarában, közvetlenül a medence mellett található kisházba – micsoda találó emlékeztető arról, hogy neki meg gyakorlatilag nincs semmije… Daphne láthatóan – és cseppet sem meglepő módon – szenved, s a helyzete elég kilátástalannak tűnik: hiába telefonálgat rendületlenül, még egy állásinterjúra is csak nagy nehezen hívják be, a testvére és a sógora pedig folyamatosan veszekednek, javarészt azon, hogy ő mennyi ideig szándékozik még a nyakukon maradni. Ám akkor, a nővére által rendezett szilveszteri partin megismerkedik két jóbaráttal, Frankkel és Jackkel, s az élete fordulatot vesz. Ez a fordulat azonban, hiába pozitív, nem teszi könnyebbé az életét, hiszen a vonzó, szókimondó rosszfiúba és az elragadóan kedves, intelligens íróba is beleszeret. És nem tud közülük választani…
Fotó: themoviedb.org
Drake Doremus az Őrülten hiányzol, a Kísértés (Breathe In, 2013), a Rideg világ (Equals, 2015), a Newness (2017) és a Zoe (2018) című filmjeivel újra és újra egyértelművé tette, hogy azok az élethelyzetek foglalkoztatják, amelyekben az ember szinte teljesen, a lelkéig lecsupaszítva áll a szerelem, a vágy, a ragaszkodás kusza hálójának közepén, és akármennyire is próbál szabadulni, addig nem tud, amíg nem néz szembe önmagával s az érzéseivel. E szembenézés gesztusa teszi igazán katartikussá Doremus filmjeit, ám az odáig vezető út az, ami a leginkább érdekes és különleges. A forgatókönyvíró-rendező mélységes alázattal, tisztelettel és értő figyelemmel közelít a kapcsolatok és a szerelem felé, de nem fél feltenni a kényelmetlen, sőt sokszor kíméletlen kérdéseket.
Így válik Daphne sajátos, szerelemmel és vágyakozással jócskán átitatott fejlődéstörténete kíméletlen, ugyanakkor nagyon is érvényes kérdések sorozatává, melyek között az is felmerül: még mielőtt bármiféle kapcsolatba is kezdünk, nem lenne célszerű megpróbálni magunkat szeretni?
Fotó: themoviedb.org
Közhelyes, igen, de valóban érvényes és igen fontos kérdés ez, s nézőként is érdemes bejárni azt az utat, amelyet Daphne megtesz addig, míg végre megválaszolja magának. Még akkor is érdemes, ha a Lezárások, kezdetek Doremus eddigi legkevésbé sikerült filmje. Az ugyan elvitathatatlan, hogy most is az összetéveszthetetlen, sajátos megközelítés- és ábrázolásmódjával mesél, ami roppant jó és jól áll az általa filmre álmodott történeteknek, mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a film tökéletesen működik. Mert sajnos ahelyett, hogy egy remek karaktertanulmány lenne, inkább csak árnyalatokat mutat meg egy fiatal, összetört, út- és önkereső nő portréjából, néhány árnyalat pedig igen kevés ahhoz, hogy tényleg értsük Daphne-t és vele érezzünk.
Látjuk az emlékeit –amelyeknek hatásos montázsokban történő megmutatása, felvillantása egyébként a Lezárások, kezdetek legjobb része –, látjuk, hogy gondja van az alkohollal és látjuk, hogy a szakításon kívül is érte súlyos trauma Los Angelesben, csakhogy mindezek csupán fel-felvillannak olykor, s már megyünk is tovább, előbb Frank, majd Jack karjába, akikből szintén csak néhány elnagyolt tónust kapunk, így idővel azt érezzük: bármennyire is engednénk, sem Daphne, sem pedig a két férfi nem kerül közel hozzánk. A személyes drámáik nem kimondottan érintenek meg minket, ám azt be kell ismernem: ahhoz az árnyalatok is elegek, hogy érdekesnek találjuk a szereplőket és mindazt, ami velük, közöttük és a leginkább bennük történik.
Fotó: themoviedb.org
Ez különösen Daphne-ra igaz, akinek sodródó, önmagát figyelő, tanulmányozó karaktere igencsak illik Shailene Woodley-hoz – akit mellesleg én személy szerint még sosem láttam ennyire jól játszani. És ugyancsak dicsérni tudom Jamie Dornan alakítását – neki is nagyon jól áll a szerep! –, valamint Marianne Bakke operatőri munkáját is. Ez utóbbi nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Lezárások, kezdetek az elnagyoltsága ellenére is erősen hasson és a megtekintése utáni órákban is a nézővel maradjon. S jó, de még milyen jó, hogy velünk marad! Mert tényleg fontos kérdésekkel, gondolatokkal szolgál, továbbá segítő kezet nyújtva mutat rá az önszeretet és az elengedés, az elfogadás erejére, és Daphne az előtte álló tökéletlenül tökéletes jövőt várva, mintha csak nekünk súgná oda szelíden, biztatásképp: „Lehet, hogy nem lesz minden rendben. De az nem baj.”
Látni kell, mert hiába nem hibátlan, nagyon hangulatos, hatásos és empatikus film, amely arra mutat rá: legyen bármilyen nehéz is a helyzet, nem lehetetlen megtalálni és szeretni önmagunkat, s akkor talán egy kicsit minden könnyebb lesz.
A Lezárások, kezdetek az HBO GO-n látható.
Kapcsolódó cikkeim:
Őrülten hiányzol (Like crazy, 2011) – kritika
Szólj hozzá elsőként