Mélyvörös (1975) és a giallo

Létezik a filmtörténetben egy giallo elnevezésű műfaji megjelölés: ez a bűnügyi filmcsalád sajátos válfaja, mely a horror és a thriller műfaji jegyeit egyaránt mutatja, s olyan filmeket jelöl, amelyek elsősorban zsigeri hatások kiváltására törekszenek, a néző primer érzelmeit célozzák meg, és amelyeket leginkább jellegzetes vizuális eszköztáruk határoz meg. Most erről a műfajról mesélek nektek, s egyik legkiemelkedőbb alakja, Dario Argento klasszikussá vált, Mélyvörös (Profondo rosso, 1975) című filmjét ajánlom.

Ha van filmműfaj, amelyről mindenkinek van véleménye, az a horror. Egyesek alantasnak tartják, mások egyenesen gyűlölik, de vannak olyanok is – mint például én –, akik valamilyen különös oknál fogva szépnek találják; bár talán nem a szép a legtalálóbb kifejezés… Mindenesetre én igencsak kedvelem a borzongást keltő filmeket. Jó, elismerem: vannak klisés, sőt felesleges horrorok is a palettán, ám jó néhány olyat is találni, amelyet vétek lenne kihagyni. A műfaj egyik nagymestereként tartják számon az olasz rendezőt, Dario Argentót, akinek neve valóban megkerülhetetlen, ha félelmet keltő mozgóképekről esik szó. A horror szóról rögvest ő jut eszünkbe, róla pedig az olasz film egyedülálló műfaja, a giallo – és ahogy ígértem, most erről mesélek.

Az olasz giallo szó sárgát jelent; az elnevezés a ’30-as években Olaszországban megjelent bűnügyi regények borítójának sárga színére utal. A filmtörténetben azonban a giallo szűkebb műfaji megjelölést takar, olyan filmek csoportját, amelyek igen erős hatást kívánnak gyakorolni a nézőre – mind a hanghatásokkal, mind a vizuális megjelenítéssel. E filmek képi világa rendkívül egyedi, ezért egy pillanat alatt megállapíthatjuk, hogy giallóval van-e dolgunk: a képkockák élénk színekben „pompáznak”, a rendezők pedig előszeretettel élnek a szubjektív kamera alkalmazásában rejlő lehetőségekkel, valamint a fény-árnyék viszonyok adta hatáskeltés eszközével.

A giallókban az áldozatok többnyire nők, a filmek történetei pedig erőteljesen erotikus töltetűek. (Ennek oka lehet, hogy a műfaj mintájául szolgáló Edgar Wallace-regények is fülledt erotikával fűszerezettek.) „Ugyanakkor e filmekben a cselekmény csak másodlagos a képekhez képest, a történet csupán logikusan megszerkesztett váz, amelynek mindössze annyi a funkciója, hogy összetartsa az erős érzelmi hatást kiváltó képsorokat” – mondja a szakkönyv, de ez nem teljesen, pontosabban minden giallóra igaz. (A már említett) Dario Argento filmjei izgalmas, feszültséggel teli történetek, amelyekben ötvöződnek a bűnügyi film, a horror és a thriller műfaji jegyei, amelyekben a cselekmény és a képi világ kéz a kézben jár, s amelyek személy szerint engem legalább annyira magukkal tudnak ragadni, mint Hitchcock művei.

A gialló legjelentősebb alkotói a műfajt a ’60-as évek első felében megteremtő Mario Bava, illetve az ő tanítványai: Lucio Fulci és Dario Argento, akiknek nevéhez olyan – sokak szerint nehezen nézhető – filmek fűződnek, mint az Ördögszem (1962), a Vér és fekete csipke (1964), a Tenebre (1982) vagy a Gyík egy asszony bőrén (1971). A műfaj hazája Olaszország, ám a giallo nem állt meg az országhatáron: hatása továbbgyűrűzött, és nagymértékben hozzájárult a ’80-as években Hollywoodban felfutó erotikus thriller sikeréhez. Emellett pedig a mai napig él: sajátos jegyeit magán viseli a 2012-ben készült Berberian Sound Studio, a 2016-os Neon Démon, és éppen néhány hónappal ezelőtt mutatták be a hazai mozik Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét, amely Dario Argento azonos című klasszikusának mesteri remake-je.

Akár ezt is ajánlhatnám most nektek, de én inkább a Mélyvörös című Argento-filmet választottam. A történet Helga Ulmann médium előadásával veszi kezdetét. Helga belelát az emberek fejébe, s felfedezi a közönség soraiban ülő egyik néző szörnyű gondolatait, aki még aznap este megöli őt. Az egyetlen szemtanú főhősünk, Marcus Daly. A férfi egy újságíró segítségével nyomozásba kezd, hogy elkapja a gyilkost, arra azonban egyáltalán nincs felkészülve, amit e folyamat során megtapasztal. Kár is lenne ennél többet mondanom a történetről, ezért a cselekményismertetőm zárásaként legyen elég annyi: sötét titkokban és csavarokban bővelkedik a film! És még Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow-up, 1966) című alkotását is felidézi a nézőben – nem csak azért, mert mindkét filmben David Hemmings a kulcsszereplő.

A Mélyvörös kétségkívül a giallo műfajának egyik legkiemelkedőbb darabja, és bár nem olyan sokat emlegetett kultfilm, mint a Sóhajok, cselekményét, továbbá vizuális és zenei világát tekintve nem kevésbé lenyűgöző.

Miért örök értékű? Mert olyan borzongató mozgókép, amelyhez foghatót nagyon alaposan keresve is nehéz találni. Sokan azt mondják, a giallo túl színes, túl vibráló és minden tekintetben túl sok, én viszont azt mondom: a giallo valóban képes hatni a nézőre, s ezt megtapasztalni rendkívül különleges élmény. Ne hagyjátok ki!

Kapcsolódó cikkeim:

A horror is lehet gyönyörű – Sóhajok (2018)

Neon Démon (The Neon Demon, 2016) – duplakritika

Kötelező filmek – Nagyítás (Blow-up, 1966)