Mi az a buszeffektus?

Amióta tart a Facebook-oldalamon a Beszélgessünk a horrorfilmről!-kihívás, talán az eddigieknél is több horrort nézek… Épp a minap futottam bele újra Jacques Tourneur Macskaemberek (Cat People, 1942) című filmjébe, amely amellett, hogy remekbe szabott és öregedésre képtelen klasszikus, formanyelvi szempontból is jelentős mozgókép. Mégpedig azért, mert ebben alkalmazták először azt a dramaturgiai fogást, amelyet úgy hívnak: buszeffektus. De mit takar ez a kifejezés? Nos, most erről mesélek.

A buszeffektus, más néven sokkeffektus elsősorban a horrorfilmekben és a thrillerekben alkalmazott dramaturgiai eszköz, amelynek lényege, hogy egy hosszú jelenet egyre fokozódó feszültségét váratlanul valami jelentéktelen esemény szakítja meg.

Mondjuk például hősünk halkan lopakodik sötét lakásában, úgy sejtve, hogy odakintről valaki betörni készül hozzá, az aláfestő zene egyre hangosabb és baljósabb, majd az izgalom tetőfokán hirtelen, nyávogva odaugrik hozzá az ablakból a macskája… Vagy mondjuk a kitakarítatlan, fényforrással még véletlenül sem ellátott padlásszobában ered a gonosz nyomába, a zene hangereje és a feszültség megint csak nő, majd, amikor már nem lehet tovább fokozni, elindul egy felhúzós játék…

A feszültség feloldásának ezen – egyébként eléggé ironikus – módja a már említett Macskaemberek című horror-fantasy-drámából származik. És hogy miért lett buszeffektus a neve? Az elnevezést az a jelenet indokolta, amelyben először használták. E jelenetben a hősnőt követjük. A kihalt, néma utcán halad, először nyugodt léptekkel, majd egyre inkább pánikba esve. Nyomában egy ismeretlen rémalak… Ő is és mi nézők is egyre jobban rettegünk, s amikor a szívünk már veszettül kalapál, váratlanul – és persze nagy robajjal – berobban a képbe egy busz, amely aztán a felszálló hősnővel szépen továbbrobog. Mi pedig próbáljuk visszaállítani a légzésünket a normál tempóra…

Most bizonyára felmerült bennetek, hogy ez az úgynevezett buszeffektus erőteljesen hajaz a horrorfilmekben előszeretettel alkalmazott jump scare-ekre, amikor is a képen váratlanul tűnik fel valami ijesztő, természetesen sokszor erőteljes hanghatás kíséretében, „halálra” ijesztve a nézőt. És milyen jó, hogy ez felmerült bennetek! A jump scare mint dramaturgiai fogás ugyanis innen, illetve e filmből és technikából eredeztethető, és bár az évtizedek során azért átesett némi változáson, a hatásmechanizmusa gyakorlatilag ugyanaz.

E változáshoz kapcsolódva mindenképpen szeretném megemlíteni a hetvenes évek amerikai és olasz horrorfilmjeit, amelyek merészen csavartak egyet a buszeffektuson. Ezen filmekben a jelentéktelen feszültségoldó eseményt egy pillanattal később valódi, sokkoló borzalom követi. Például: „becsapódik egy ablak, a padlásszobában rettegő főhősnő megkönnyebbül, mire a gyilkos jégcsákányt vág a homlokába”.

És ha már szóba került a buszeffektus nyomán megszülető jump scare, akkor nem szabad elhallgatni, hogy a szakma és a közönség az idők során mind elutasítóbb lett ezzel a dramaturgiai fogással, amelyről, valljuk be: elsőként valóban az jut eszünkbe, hogy lusta és olcsó megoldás. Emellett azonban igencsak működőképes is, tehát nem csoda, hogy a horrorfilmek készítői a mai napig élnek vele…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Igen-igen, Jacques Tourneur Macskaemberek című filmjét ajánlom, amelynek főhőse, Oliver Reed feleségül vesz egy szerb bevándorlót, a szépséges és vonzó Irenát. A házasságkötést azonban nem követi felhőtlen boldogság, Irena ugyanis attól fél – talán nem is alaptalanul? –, hogy hazája legendás gonoszává, macskaemberré alakul át…

Nézzétek meg ezt a filmet, tényleg különleges és még mai szemmel nézve is borzongató!

És itt az említett buszos jelenet:

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Filmelemzés I. kurzus anyaga