Mi az a snitt?

Nemrégiben arról mesélt nekem az egyik barátnőm, hogy évekkel ezelőtt készített egy videót, amelyben hírességeket kérdezett arról, mi a kedvenc szavuk. Gyorsan meg is kerestük, s ahogy hallgattam sorban, hogy angyal, jövendő, boldogság, tündérkert stb., rájöttem: nekem nincs kedvenc szavam. És míg a kedvenc szín hiányába könnyedén belenyugodtam, ebbe nem sikerült, szóval jelentem, ma reggel megtaláltam a kedvencem. Így hangzik: snitt. De mit jelent ez a szó? Most erről mesélek.

A snitt, más szóval beállítás „többnyire az egyik vágástól a másikig terjedő filmszerkezeti egység, melyben folyamatos a kamera által rögzített tér, illetve idő. Amikor az eseményt vagy a film szereplőjét a térnek egy másik pontjáról, vagy ugyanarról, de egy másik képkivágásban látjuk meg, esetleg egy másik időpillanatban, már új beállításról beszélünk.”

A snittek általában a cselekmény nagyobb dramatikus egységeibe, vagyis jelenetekbe szerveződnek. A filmtörténet során azonban születtek olyan úgynevezett hosszú beállításokkal készülő filmek, amelyek esetében a filmkészítő nem több rövidebb snittből állította össze a jelenetet, hanem egyetlen beállításban láttatta azt. „A hosszú beállításokkal készülő filmben a szokásoshoz képest sokkal kevesebb a vágás, a kamera viszont bonyolultabb mozgásokat végez.” Ez a markáns formanyelvi újítás a ’60-as években jelent meg és olyan alkotók nevéhez fűződik, mint Michelangelo Antonioni, illetve Jancsó Miklós. De persze, van igazán kirívó példa is, méghozzá az az alkotás, amelyet legutóbb, a Mi a vágás? című cikkemben ajánlottam nektek: Alekszandr Szokurov 2002-es Az orosz bárka (Russkiy kovcheg, 2002) című filmje, amelyben nem találunk egyetlen vágást sem. Ez természetesen egy igazán különleges eset, hiszen általában igen sok – több száz – snittet találhatunk egy filmben.

Ezek között pedig biztosan feltűnik egy-egy beállítás-ellenbeállítás (snitt-ellensnitt) is. Ez a fogalompár arra a jelenetezési konvencióra utal, melyben a jelenetek bizonyos típusát (például ahol két ember beszélget vagy párbajozik) általában több beállításból rögzítik, és a beállításoknak rögzítik az ellenoldali párját is. Ez tehát azt jelenti, hogy nemcsak egy nézőpontból láthatjuk az adott jelenetet, hanem szinte körbejárjuk a szereplőket; a köztük lévő viszony és a helyszín így plasztikusabban jelenik meg számunkra.

Az imént említett snitt-ellensnitt fogalompárt azonban nem szabad összekeverni a snitt-ansnitt párossal. Az ansnitt ugyanis jellegzetes beállítástípus, amelyben az egyik szereplő háta mögül, félprofilját a képbe komponálva rögzítenek egy szituációt – ez a fogalom tehát nem szinonim az ellenbeállítással. Utóbbi mindig valamely beállítás ellenoldali párja, amely arra szolgál, hogy a néző jobban „beláthassa” a filmbéli teret és szituációt. Ugyanakkor semmilyen törvény nem tiltja, hogy az ellenbeállítás ansnitt legyen – akár azt is mondhatnánk, hogy ez a két fogalom kéz a kézben járnak. Akárcsak a snitt és a vágás…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha Jancsó Miklós 1966-os filmjét, a Szegénylegényeket ajánlom nektek. Amúgy pedig: jó okom van rá. Hiszen a Szegénylegények formanyelve új korszakot nyitott a magyar filmtörténetben: a hosszú percekig tartó beállítások, a végtelennek tűnő magyar Alföld statikus keretében aprólékosan koreografált tömegmozgatás, az egyenruhás katonák mind-mind a rendező összetéveszthetetlen alkotói védjegyévé váltak, s referenciaként szolgáltak/szolgálnak azon filmkészítők számára, akik nem a gyors vágásban, hanem a hosszú beállításokban keresték/keresik a művészi önkifejezés lehetőségét.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Égi bárány (1970)

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára