Nemrégiben fejeztem be egy sorozatot, amelynek egyik szereplője valami gyönyörűen, s elképesztően könnyeden zongorázott. Olyannyira elvarázsolt engem, hogy mikor véget ért a széria, újra megnéztem a „zenés” jeleneteit, a hangszert nézve s a játékot hallgatva pedig két dolog jutott eszembe. Egyrészt, hogy milyen nagy lelkesedéssel, ugyanakkor milyen borzalmasan zongoráztam annak idején Bach Gavotte-ját a szolfézs után… Másrészt, hogy megvan a következő Mi az a…?-cikkem témája! Szóval most a diegetikus és nondiegetikus elbeszéléselemekről mesélek nektek, röviden, a kifejezésekhez pedig egy sorozatot és egy filmet ajánlok.
Először nézzük, mi is az az elbeszélés – a filmben! A kifejezés „a film sajátos meseszövésének, tagolásának, előadási módjának együttesét jelenti. »A filmelbeszélésben elkülöníthető mindaz, aminek megtörténtét az elbeszélés leírja (cselekmény), az a mód, ahogyan az elbeszélés ezt a leírást megvalósítja (stílus), s ami ennek nyomán a néző fejében a filmnézés folyamatában történetté áll össze.« Valamely filmelbeszélés jellege a cselekményre vonatkozó információk elrendezésében ragadható meg: abban, hogyan épül ki a cselekmény időrendje, miként fűzi össze az elbeszélő a cselekmény különböző szálait, van-e narrátor, s ha van, mikor, mit közöl velünk, továbbá, milyen viszonyban vannak egymással az elbeszélés szerkezeti elemei, vagyis az expozíció, a fordulatok és a megoldás.”
A vezércsel (Fotó: productplacementblog.com)
Még rengeteget tudnék írni nektek a filmelbeszélésről, de elkerülve, hogy tovább ismételjem magam, inkább ide teszem azt a Kötelező filmek-cikkemet, amelyben a klasszikus, valamint a művészfilmes elbeszélésmód világába kalandoztam – Kötelező filmek – Kizárólag öttől hétig (5 to 7, 2014) –, s a lényegre térek. Ami így hangzik:
A filmelbeszélésnek azon motívumait, amelyek a cselekményvilág részeként tűnnek fel a filmben, a szakirodalom diegetikus elbeszéléselemeknek nevezi.
Vagyis: ha a kocsiban ülő főszereplő bekapcsolja a rádiót, s az abból érkező dal kíséri a jelenetet, akkor a zene diegetikus elem. Ugyanígy abban az esetben is az, ha a szereplő leül egy zongorához, és játszani kezd. De, hogy ne csak a zenét említsem: ha nem egy önálló felirat, hanem egy útjelzőtábla tudósít róla, hogy a főhősünk megérkezett Budapestre, szintén diegetikus elbeszéléselemről van szó. Ez a kifejezés ugyanis azokat a motívumokat jelöli, amelyeknek a film szereplői, kellékei vagy helyszínei a forrásai.
Mindig az ördöggel (Fotó: tmdb.com)
A nondiegetikus elbeszéléselemek ezzel szemben kívül esnek a cselekmény világán – akár azt is mondhatnám: a szereplők nem látják, nem hallják őket. Jellegzetesen ilyen elem a kísérőzene, valamint a narrátorszöveg, de a nondiegetikus elbeszéléselemek közé sorolhatók a különféle feliratok (inzertek), a lassított vagy gyorsított képek, az ismétlések, illetve a flashback jelenetek is. Ezen, a cselekmény világán kívülről „jövő” elemek arra szolgálnak, hogy kommentálják, magyarázzák, érzelmileg aláfessék mindazt, amit a cselekmény közvetít felénk.
Ajánlok egy filmet – pontosabban jelen esetben egy sorozatot és egy filmet – a kifejezés(ek)hez: Elsőként a leadben említett, A vezércsel (The Queen’s Gambit, 2020) című sorozatot szeretném megemlíteni és ajánlani, amelyben a diegetikus elbeszéléselem használatára láthattok példát. A főhősnőt örökbe fogadó házaspár nappalijában egy gyönyörű zongora áll, amely igen fontos szerephez jut. És a hangszer nem is csak egy jelenetben forrása a felhangzó zenének!
A másik választásom a Mindig az ördöggel (The Devil All the Time, 2020) című film, amelyet nézve a nondiegetikus elbeszéléselemek használatát, egész pontosan a narrátorszöveg megjelenését, valamint szerepét és erejét fedezhetitek fel, figyelhetitek meg. S úgy figyeljétek, hogy a narrátor a film alapjául szolgáló díjnyertes regény írója, Donald Ray Pollock!
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Filmelemzés I. kurzus órai anyaga
Kapcsolódó cikkeim:
Szólj hozzá elsőként