„…mintha hiányozna az életem fele” – Az én Zoém (2019)

Azt hiszem, a világon mindennél jobban szeretek édesanyámmal beszélgetni. Filmekről, könyvekről, történelemről, politikáról, az emberekről, magunkról… Arról is gyakran beszélgetünk, milyen anyának lenni. „Olyan érzés, mintha a szívem egyszerre három helyen lenne: a két gyermekemnél és nálam” – szokta mondani szelíd mosollyal, örömkönnyekkel teli szemmel anya, s én egyből érzem is, jó erősen, a szíve egy darabját az enyém mellett. Ez a mondat, ez az érzés idéződött fel bennem Julie Delpy Az én Zoém (My Zoe, 2019) című filmjét nézve, amely egy végtelenül őszinte és emberi, ugyanakkor némiképp provokatív alkotás az anyaságról.

Valahol a nem túl távoli jövőben járunk. Isabelle és volt férje, James már túl vannak a váláson, a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos parázs vita azonban még folyik közöttük. Az elhagyott – és ebből kifolyólag igencsak sértett – férfi minden lehetőséget megragad, hogy megkérdőjelezze Isabelle anyai alkalmasságát és szeretetét, a nő gondolatai – és érzései – viszont szinte csak a lánya, Zoé körül forognak. Az egész világa omlik össze, mikor egy reggel Zoé nem ébred fel, majd az orvosok közlik: a kislány agyvérzést kapott, és nem gyógyul meg. Isabelle képtelen elfogadni gyermeke elvesztését, ezért úgy dönt, saját kezébe veszi a dolgok irányítását. Híres genetikusként pedig tudja is jól, kihez kell fordulnia, ha vissza akarja kapni Zoét…

Hogyan reagál két zaklatott, a másikban csak a hibát kereső szülő ilyen helyzetben? Mit érezhet az ember, mikor ott ül a gyermeke kórházi ágyánál, tehetetlenül? Milyen gondolatok járhatnak annak az anyának és apának a fejében, akit arra kérnek, gondolkozzon el a kislánya szerveinek felajánlásáról? Milyen őrületesen fájhat egy édesanyának egyetlen szülötte elvesztése? S mi mindenre képes azért, hogy visszakapja őt?

Többek között ezek a kérdések kerülnek előtérbe Az én Zoém-ban, amely olyan, mintha egyszerre két film lenne: egy erőteljes melodráma két hadakozó szülőről és egy érzelmes, mélyen emberi sci-fi a klónozás kérdéséről. És ha már itt tartunk: e szemünk előtt kirajzolódó „két film”, két történet egyaránt kiváló!

Az én Zoém első fele – amely az egykor szerelmes, mára azonban már megkeseredett, megtört és megbántott pár tagjait, s az ő egymás iránti érzéseiket, de még inkább indulataikat helyezi a fókuszba –, mint hömpölygő víztömeg, elnyeli a nézőt. Az egyre csak fokozódó feszültség és a kilátástalanság, az elviselhetetlen fájdalom érzése teljesen a hatalmába kerít, és nem ereszt minket. Majd, mikor az érzelmek már pattanásig feszültek, jön egy váltás, a steril sci-fi felszín alatt pedig még súlyosabb dolgok várnak ránk… Ugyan a film épp csak meglebegteti a klónozással kapcsolatos erkölcsi és etikai dilemmákat, ez a szakasz is rendkívül erős hatással van ránk, befogadókra, hiszen ami igazán számít, s amit igazán át is érzünk, az az, hogy mit érez, mit él át az anya.

Őt kelti életre a filmet író és rendező Julie Delpy, aki most is legalább olyan hitelességgel és szenvedéllyel játszik, mint a Mielőtt-trilógia – Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise, 1995), Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset, 2004), Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, 2013) – darabjaiban. Richard Armitage (James), Daniel Brühl (a genetikai intézet vezetője és orvosa) és a kis Zoét alakító tüneményes Sophia Ally remek s egyenrangú társai, de nem is kérdés, hogy övé az abszolút főszerep. A Stéphane Fontaine által teremtett tiszta (sőt, már-már tényleg steril), a figyelmünket a részletekre terelő képi világ és a zene hiánya egyaránt Julie Delpyt, vagyis Isabelle-t emelik ki, az ő lelkét nyitják meg előttünk, hogy értsük és érezzük, mi játszódik le egy édesanyában, mikor gyermeke távollétében azt mondja: „Olyan, mintha hiányozna az életem fele.”

Látni kell, mert hihetetlenül különleges és szép film, amely realista megközelítésmóddal viszonyul az érzelmekhez, s valóban feltárja előttünk egy anya legmélyebb érzéseit.

Az én Zoém az HBO GO-n látható.