Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.
horror
Amióta tart a Facebook-oldalamon a Beszélgessünk a horrorfilmről!-kihívás, talán az eddigieknél is több horrort nézek… Épp a minap futottam bele újra Jacques Tourneur Macskaemberek (Cat People, 1942) című filmjébe, amely amellett, hogy remekbe szabott és öregedésre képtelen klasszikus, formanyelvi szempontból is jelentős mozgókép. Mégpedig azért, mert ebben alkalmazták először azt a dramaturgiai fogást, amelyet úgy hívnak: buszeffektus. De mit takar ez a kifejezés? Nos, most erről mesélek.
Beszélgessünk a horrorfilmről! – avagy jöjjön egy 30 plusz 5 napos Facebook-kihívás
Jó néhány cikkben megemlítettem már nektek, hogy szeretem a jó horrorfilmeket, illetve elsősorban azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Éppen ezért nagyon örültem, mikor pár hónappal ezelőtt az egyik írótársam, Kerényi Levente megkérdezte tőlem, mit szólnék egy közös horrorfilmes kihíváshoz. És természetesen azt válaszoltam: benne vagyok. Szóval tartsatok velünk, ugyanis hamarosan – egészen pontosan április 12-én – indul a Beszélgessünk a horrorfilmről! című kihívás a Facebook-oldalamon.
Vajon milyen lehet menekülni, menekültté válni? Milyen érzés szembesülni a talajvesztettséggel, a kívülállósággal, a kirekesztettséggel? Mennyi nehézséget és félelmet rejthet magában a bizonytalan jövőbe vetett hit s a beilleszkedés? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik Remi Weekes első nagyjátékfilmje, amely lélektani mélységgel és drámai erővel ruházza fel a kísértetjárta ház toposzát, s amely nem egyszerűen csak aktuális, hanem egészen pontosan a máról szól.
„Az igazi horror bennünk van” – Tíz plusz kettő csontig hatoló mű a 2010-es évekből, amelyet sosem felejtek el
Azt hiszem, eléggé ismertek már, úgyhogy talán felesleges is ez a kijelentés, de azért leírom: rendkívüli módon szeretem a jó horrorfilmeket, pontosabban szólva azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Szóval, míg egyesek a horrort az egyik legalantasabb zsánernek tartják, addig én – és ezzel természetesen nem vagyok egyedül – úgy gondolom: a horror bevett toposzainak, eszközeinek használatával, s a néző félelmének, szorongásának felébresztésével nemcsak riogatni lehet, hanem komoly lélektani, pszichológiai és társadalmi kérdésekről értekezni is. Éppen ezt bizonyítják azok a filmek, amelyeket most összegyűjtöttem nektek. Jöjjön tehát tíz plusz kettő csontig hatoló mű – tíz film és két sorozat a 2010-es évekből –, amelyet sosem felejtek el. S amelyek mindegyike arra mutat rá: amitől igazán félnünk kell, az nem a sötét sikátorban, az ágy vagy egy fehér lepel alatt rejtőzik, hanem bennünk…
„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…
Rendkívüli és rendkívül különleges film A másik bárány (The Other Lamb, 2019). Egyszerre hátborzongató és erőszakos, magával ragadó és szelíd, mindezek előtt pedig olyannyira mértéktartó és tiszta, hogy lehetetlenség lenne nem azt mondani: az utolsó részletig tökéletesen van megkomponálva. Małgorzata Szumowska ismét remek filmet készített, s ezúttal a horror eszköztárát művészi módon használva kiált egy nagyot a patriarchátus ellen.
Most tudatosult bennem, hogy lassan egy hónapja – napra pontosan március 14-én – voltam utoljára moziban. Az utolsó mozis filmélményem pedig Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje, a Nyelés (Swallow, 2019) volt, amely egyszerre ejtett zavarba, sokkolt és hatott meg engem. És szerintem ez veletek sem lesz másként…
Egykori munkatársammal és egyik legkedvesebb barátommal, Szíjjártó Anitával úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek cikkeiben élménybeszámoló jelleggel mesélünk a közös mozizásainkról – egész pontosan azokról a filmekről, amelyeket együtt nézünk meg, s amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. Elsőként A láthatatlan emberre (The Invisible Man, 2020) esett a választásunk, és bár önkéntes karanténban, egymástól jóval több, mint tisztes távolságban moziztunk, az élmény nem maradt el. És nemcsak azért nem, mert egy időben nyomtuk meg a lejátszás gombot, a vége főcím után pedig azonnal megosztottuk egymással az első benyomásainkat, hanem azért sem, mert Leigh Whannell filmje hihetetlenül jól sikerült és rendkívül hatásos!
Hirtelen eszembe jutott az egyik barátom megjegyzése, amelyet gyakorta megkapok, mikor filmet ajánlok neki: „Mily’ meglepő, megint egy horror!” Na, igen, talán túlzóan rajongok a horrorokért, s túl sokszor ajánlom a műfaj darabjait, de egy biztos: csakis azokat ajánlom, nagy lelkesen, amelyek valamiért hihetetlenül lenyűgöztek engem. Az M. Night Shyamalan nevéhez köthető sorozat, a Servant (2019–) ilyen, úgyhogy nagy lelkesen mondom azt nektek, hogy nézzétek meg! Nemcsak azért érdemes rá, mert erős és feledhetetlen az atmoszférája, hanem azért is, mert hitelesen ragadja meg a legmélyebb traumát, amelyet az ember átélhet.