Tavaly Marienbadban (1961) és a balpartiak

A legutóbbi Filmek térből és időből-cikkemben a francia új hullám irányzatát mutattam be, majd azt ígértem, hogy legközelebb az új hullámos rendezők külön csoportjáról, a balpartiakról mesélek nektek, és az egyik legkedvesebb filmemet ajánlom. Nos, elérkezett a legközelebb, vagyis itt az idő, hogy megnézzétek Alain Resnais Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmjét. Azt azért elmondom: most a filmművészet egyik legnehezebben megfejthető alkotását ajánlom nektek – ám ez a mű olyannyira lenyűgöző, hogy le fog esni az állatok. Komolyan!

Legutóbb már elmondtam, de azért elevenítsük fel: az ötvenes évek végén Franciaországban a fiatal, kritikus szemléletű, a konvencionális filmkészítéssel szembehelyezkedő rendezőknek köszönhetően életre kelt az úgynevezett nouvelle vague, vagyis új hullám, melynek képviselői sajátos, egyéni látásmóddal alkották meg filmjeiket. Az új hullámos rendezők között feltűnt Jacques Rivette, Eric Rohmer, Claude Chabrol, François Truffaut és Jean-Luc Godard is, ám velük egy időben egy másik francia csapat – az úgynevezett balpartiak csoportja – is hallatni kezdte a hangját.

A balpartiak – Agnés Varda, Chris Marker és Alain Resnais – egészen más irányból közelítették meg a filmkészítést: elvetették a hagyományos narrációt, és úgy általában a valóságot is, s az álom, a fantázia felé fordultak.

Az idő fogalma, a filmi időábrázolás problémái sok új hullámos rendezőt foglalkoztattak: Agnés Varda Cléo 5-től 7-ig (Cléo de 5 á 7, 1962) című formabontó filmje például egy táncdalénekesnő életének két óráját mutatja be, dokumentatív hűséggel. Varda filmjei esetén a vágások sosem jelentenek időugrást; a filmbefogás valóságos ideje és a film által ábrázolt idő fedi egymást, tehát a filmben megörökített két óra valóban két órát jelent, nem úgy, mint mondjuk egy életrajzi alkotás esetén, ahol másfél óra alatt lepereg előttünk egy egész élet.

Varda ezen dramaturgiai találmánya rendkívülinek mondható, de a filmcselekmény hagyományos, lineáris menetét nem az ő művei, hanem Alain Resnais filmjei bontják fel legbátrabban. Alain Resnais előszeretettel teremtett szubjektív tér- és időszerkezetet – ez tetten érhető a Szerelmem, Hiroshima (Hiroshima mon amour, 1959) című filmjében –, Tavaly Marienbadban című alkotásában azonban nemcsak a lineáris időmúlás ábrázolásával szakított, de az álom és az ébrenlét határait is felbontotta, elmosta. Éppen ezért szokták mozgóképeit Marcel Proust vagy James Joyce „idő- és emlékezésregényeihez” hasonlítani. A Tavaly Marienbadban viszont nem az említett írók valamely művéből, hanem Alain Robbe-Grillet, a francia új regény vezéregyéniségének forgatókönyvéből készült.

A történet egy fényűző barokk kastélyban és annak parkjában – pontosabban fogalmazva egy francia kertben – játszódik, amely gyógycentrumként áll nyitva a tehetős látogatók előtt. A bonyodalom hamar kirajzolódik: egy férfi összefut egy nővel, akivel egy évvel korábban már találkozott. Sőt, egymásba is szerettek, ám a jelenben úgy tűnik, és úgy is tesznek mindketten, mintha még sosem látták volna egymást. Tudom, a cselekményismertetőm elég homályos, de mit is mondhatnék: ez a néhány mondatos összefoglalóm korántsem adja vissza a szerelmi háromszöget bemutató film hangulatát, hiszen Resnais alkotásának szereplői valós és kitalált emlékek labirintusaiban kószálnak, mi pedig loholunk utánuk, hogy rájöjjünk, mi történt vagy a jelenben mi történik Marienbadban. És hogy még izgalmasabb legyen a „játék”, a jelen meghatározása sem könnyű feladat…

„Alain Resnais az időszerkesztés formanyelvi megújítását vitte véghez ebben a filmben. A valódi és kitalált emlékek, valamint a (fikciós) jelen eseményei teljesen összemosódnak, s nincs egyetlen biztos viszonyítási pont sem, ahonnan biztonságosan szemlélhetnénk a történéseket. Ehelyett Resnais egy mindenek felett álló narrátor – aki egyben az egyik szereplő – oda-visszaemlékezésének folyamatát követi, és az interpretáció mellett a manipuláció eszközére épít. Az idősíkok egymást felépítő és egymást kioltó körkörössége jellemzi a filmet, valamint az elbeszélés folyamatos jelenideje, ami igencsak megnehezíti a dolgunkat, hiszen elég nehéz megállapítani, hogy mikor is vagyunk a jelenben, illetve mikor is van az a bizonyos jelen.”

Ez most úgy hangzik, mintha a Tavaly Marienbadban egy megfejthetetlen logikai játék vagy egy óriási útvesztő lenne – ez pedig nem véletlen, merthogy az. Alain Robbe-Grillet forgatókönyve egy pillanatra sem lankadó figyelmet követel a nézőtől, a sajátos, szinte példa nélkül álló cselekmény hatását pedig a film többi eleme is erősíti. A képi világ a statikus merevség és a folyamatos kameramozgás váltogatásából, illetve a labirintusnak is beillő francia kert szemet gyönyörködtető totáljaiból tevődik össze; a fülünket a klasszikus zene és a csend erős kontrasztja teszi próbára; a színészek pedig olyannyira titokzatosak, amihez foghatót nemigen láthattunk más filmben.

A Tavaly Marienbadban tehát rendkívüli alkotás. Igen, rendkívül bonyolult; de azt hiszem, akkor sem állítok valótlant, ha azt mondom: ez a filmművészet legbonyolultabb mozgóképe. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – kihagyhatatlan!

Miért kötelező? Mindazokért, amiket elmondtam. Meg azért is, mert fantasztikus élmény. Továbbá: van benne egy játék, amelyet érdemes eltanulni.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia/Kötelező filmek – Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961)